Ekkor léptem be a szomszédos megfigyelőszobából a tárgyalóba. Csendben álltam meg Gabriel széke mellett, a karomat a vállára téve.
– Akkor kellett volna gondolni a családra, Beatriz asszony – mondtam szilárdan, tisztán –, amikor úgy döntöttek, hogy ártatlan családok százait költöztetik be egy életveszélyes, repedező betonkolosszusba csak azért, hogy önök fenntarthassák a luxuséletüket.
Mauricio lassan felém fordította eltorzult, elgyötört arcát.
– Elena… te hoztad ide őt. Te szervezted ezt a bosszút az elejétől fogva. A bálon… már akkor tudtad!
– Nem, Mauricio – ráztam meg a fejemet. – Én csak az alapítványomat vezetem. Te magad hoztad ide saját magadat azzal az elbizakodottsággal, azzal a kegyetlenséggel és azzal a bűnös mondattal, amit a pénzéhségedben leírtál. Senki más nem felelős a sorsotokért, csak te magad.
A férfi tekintetében életemben először nem a megszokott lekezelő cinizmust vagy a fölényes dühöt láttam, hanem a legmélyebb, bénító rettegést. Megértette, hogy mindent elveszített: a pénzt, a társadalmi státuszt, a menyasszonyát és a szabadságát is.
Pontosan ebben a pillanatban élesen rezegni kezdett a telefonom a táskámban.
Előhúztam a készüléket. Egy ismeretlen, titkosított számról érkezett egyetlen multimédiás üzenet. Remegő ujjakkal nyitottam meg a képernyőt. Egy nagy felbontású, régi fénykép töltődött be: édesapám, Rogelio kopott, sárga munkavédelmi sisakja feküdt rajta egy poros műhelypadlón, közvetlenül egy kék pecséttel ellátott, hét évvel ezelőtti építkezési baleseti jegyzőkönyv mellett.
A kép alatt mindössze egyetlen baljós mondat állt:„Ha Montes úr valóban átveszi a vállalatot, valaki a nyilvánosság előtt fog beszélni arról is, ami valójában történt Rogelióval hét évvel ezelőtt azon a liftaknánál.”
Gabriel azonnal észrevette a hirtelen elfehéredő arcomat.
– Elena? Mi történt? Mi van a telefonodon?
Nem jött ki hang a torkomon. És miközben némán bámultam a kijelzőt, hirtelen Mauricio zakózsebében is megszólalt egy éles csipogás. Ő is elővette a mobilját, a kijelzőre nézett, majd a szemei elkerekedtek a rémülettől. Lassan felém fordult, keze reszketett.
– Esküszöm… esküszöm, ezt nem én küldtem! – suttogta pánikban. – Erről én semmit sem tudtam!
Még be sem fejezhette a mondatot, amikor a kinti folyosóról heves kiabálás, dulakodás zaja hallatszott. A biztonsági őrök próbáltak valakit visszatartani, de a tanácsterem kétszárnyú ajtaja váratlanul feltárult, és Don Arturo régi, személyes ügyvédje rontott be lihegve, zakója gombjait vesztve, egy vörös viaszpecséttel lezárt, megfakult bírósági iratcsomót szorongatva a kezében…
Ha tudni szeretnéd, milyen sötét titkot rejt a hét évvel ezelőtti halálos munkabaleset jegyzőkönyve, és ki zsarolja valójában a családot a háttérből, kattints ide a teljes történet folytatásáért és a leleplező végkifejletért!
