Gabriel meg sem torpant. Nyugodt, kimért léptekkel az ovális asztal legtávolabbi pontjához sétált, és leült a bőr forgószékbe, közvetlenül a céglogó elé.
– Én vagyok a Horizont Tőke kizárólagos alapítója és elnöke – mondta Gabriel olyan mély, szilárd hangon, amely betöltötte a helyiséget.
Doña Beatriz arcáról egy szempillantás alatt fagyott le a cinikus mosoly. Sápadt vonásain a döbbenet és a mélyről jövő undor viaskodott.
– Ez… ez valami szánalmas, ízléstelen tréfa akar lenni? – horkant fel a nő, miközben az asztalra csapta táskáját. – Egy senki, egy névtelen munkás nem tulajdonolhat egy nemzetközi befektetési konglomerátumot! László úr, hívja a biztonságiakat!
– Nem tréfa, asszonyom – felelte dr. Varga László hűvösen, és felnyitott egy hivatalos cégkivonatot. – A Horizont Tőke teljes részvényállománya egy vagyonkezelő alapítványon keresztül közvetlenül Gabriel Montes úr tulajdonában és rendelkezése alatt áll. Minden döntés az övé.
A kerekesszékben ülő idős Arturo Beltrán, aki addig kábán, félig lehunyt szemmel hallgatta az eseményeket, hirtelen görcsösen belekapaszkodott a szék párnázott karfájába. Megviselt, öreg arca megrándult, ahogy Gabrielt fixírozta.
– Montes… – suttogta a Don Arturo száraz, reszelős hangon. – Gabriel Montes… A fiatal építésvezető munkás, aki tíz évvel ezelőtt a Reforma Tower építkezésén hivatalosan jelentette a hibás állványzatot és a kispórolt cementet? Akit azonnal kirúgattam, hogy elhallgattassam?
Gabriel tekintete lassan, kíméletlen nyugalommal emelkedett az idős férfira.
– Pontosan ugyanaz az ember vagyok, Don Arturo. Csak éppen nem adtam fel. Befejeztem a mesterképzést, céget alapítottam, és megtanultam, hogyan működik a tőke világa.
Mauricio arca ekkorra már a falfehérnél is sápadtabbá vált. A verejték apró gyöngyökben ütközött ki a homlokán, a szája széle megremegett.
– Te… te az a nyomorult vagy… Elena férje – nyögte ki nehezen, mintha a szavak fojtogatták volna.
– Igen. Elena férje vagyok – válaszolt Gabriel büszkén.
– Ezért csináltad az egészet! – üvöltött fel Mauricio, és felpattant a helyéről, felborítva a vizespoharat, amelynek tartalma végigfolyt a fényes mahagóni felületen. – Ez egy bosszú! Csapdába csaltál minket, hogy tönkretedd a családomat a múlt miatt!
– Én egyetlen lépést sem tettem a tönkretételedért, Mauricio – mondta Gabriel higgadtan, anélkül, hogy akár egyetlen izom is megmozdult volna az arcán. – Te magad tetted tönkre a saját birodalmadat. Te írtad alá a hiteleket fedezet nélkül. Te hagytad jóvá a hibás alapanyagokat. Te tudtál a Benito Juárez-i épület alapozásának veszélyes repedéseiről. És te voltál az, aki elküldte azt a bizonyos belső utasítást.
László egyetlen mozdulattal felnyitotta a fekete dossziét. A fehér papírok között bíróságilag hitelesített műszaki szakvélemények, statikai hőtérképek és kinyomtatott szervernaplók sorakoztak, mindegyiken ott virított a hatósági bélyegző.
– A belső levelezést a Beltrán Csoport saját titkosított szerveréről mentették le az auditorok az önök által aláírt ellenőrzési felhatalmazás alapján – magyarázta László kimérten. – A feladó és a fogadó IP-címét, valamint a digitális ujjlenyomatot a szövetségi igazságügyi informatikai szakértők vitathatatlanul azonosították.
– Ez koholmány! – kiabálta Mauricio kapkodva a levegőt, miközben a szemei vadul jártak a teremben. – Semmit sem bizonyít egy nyomorult papírfecni! Bárki hamisíthat e-maileket!
– Valóban? – kérdezte Gabriel jeges mosollyal. – Akkor talán hallgassuk meg együtt a telefonos hangrögzítőt is.
Gabriel a mellette lévő kis távirányítóra nyomott. A tárgyalóterem falába épített hatalmas monitor azonnal felvillant, és a mennyezeti hangszórókból kristálytisztán, recsegésmentesen dörrent fel Mauricio saját, összetéveszthetetlen, arrogáns hangja:
„Ha most leállítjuk a munkát és megerősítjük az alapozást, elveszítjük a befektetőt. Nem engedhetek meg egyetlen nap késedelmet sem. A megerősítést majd az átadás után végezzük el. Nem érdekel a repedés, öntsetek rá még egy réteg betont, és hallgassatok!”
A felvétel véget ért. A teremben senki sem mert mozdulni.
Mauricio térde megbicsaklott, és visszazuhant a székébe, mintha gyomorszájon vágták volna. Beatriz lassan leült, arcán a gőgöt felváltotta a tiszta, bénító rémület. Az idős Arturo pedig lehunyta a szemét, mélyet sóhajtott, és a feje erőtlenül a mellkasára hanyatlott, mintha a család évszázados büszkesége ebben a szent pillanatban foszlott volna porrá.
– Te… te tényleg ezt mondtad a mérnöknek, Mauricio? – suttogta az apja, hangjában a megsemmisülés végtelen fájdalmával.
– Apám… kivágták a szövegkörnyezetből… manipulate… – dadogta a férfi, de már a saját szavait sem hitte el.
– A te hangod volt, fiam – mondta Arturo könnyes szemmel. – A te lelketlen hangod.
Gabriel intett az ügyvédjének.
– A befektetési szerződés rendkívüli felmondási és válságkezelési záradékai azonnali hatállyal életbe lépnek. A Horizont Tőke a csődeljárási törvény és a hitelszerződés alapján átveszi a veszélyeztetett projektek teljes operatív és műszaki irányítását. Azonnal leállítjuk a veszélyes munkálatokat, elrendeljük a szükséges bontásokat és megerősítéseket, és saját költségünkön kártalanítjuk a vétlen vásárlókat. A Beltrán Csoport vezetősége minden döntési és aláírási jogát elveszítette. Önök ellen pedig közveszélyokozás kísérlete és súlyos csalás miatt a feljelentést ma délben átadjuk a főügyészségnek.
– Ezt nem tehetitek meg velünk! – ugrott fel ismét Beatriz, hisztérikusan kiabálva, miközben a könnyeitől elkenődött a drága sminkje. – Ez a családunk vállalata! A nagyapánk vére és élete van benne! Nem vehetitek el tőlünk!
