– Miért kockáztatna ekkorát? – kérdeztem megdöbbenve, ahogy a jelentés statikai mellékleteit lapozgattam. – Ha ez az épület megroggyan, százak halhatnak meg!

– Mert Mauricio a végletekig kétségbeesett, és a büszkesége nem engedi a kudarcot – felelte Gabriel ridegen. – A likviditási válság miatt a csőd fenyegeti az egész birodalmat. Az utolsó, egyetlen reménye egy gigantikus tőkeinjekció: a Horizont Tőke.

Először nem állt össze a kép a fejemben, aztán megértettem Gabriel különös, mozdulatlan arckifejezését.

A Horizont Tőke Gabriel legnagyobb és legbefolyásosabb befektetési alapja volt. Egy bonyolult, nemzetközi vagyonkezelői hálózaton keresztül működött, így a nyilvános cégbírósági adatokban és az elérhető részvénykönyvekben egyetlen olyan név sem szerepelt, amely közvetlenül Gabrielhez vagy hozzám vezetett volna.

Mauricio már négy hónapja tárgyalt a cég londoni és zürichi közvetítőivel. Szentül hitte, hogy arctalan, külföldi milliárdosok ülnek vele szemben, akiket könnyedén megvezethet a kozmetikázott mérlegekkel. Amikor az alap jogászai a tőkebeszállás feltételeként teljes körű, korlátlan műszaki, pénzügyi és digitális átvilágítást követeltek, Mauricio a pénzszűkében habozás nélkül aláírta a háromszáznyolcvanhat oldalas vizsgálati beleegyezést. Saját maga adta át a kulcsot a vállalata legsötétebb titkaihoz.

Ugyanebben az időben a Beltrán család fényűző rezidenciáján Doña Beatriz már a győzelmet ünnepelte. A nappaliban jégbe hűtött Dom Pérignon pezsgőt bontottak.

– Mindig is tudtam, fiam, hogy te vagy az egyetlen, aki képes megmenteni és felvirágoztatni azt, amit a nagyapád vérrel és verítékkel felépített – mondta gőgösen Beatriz, miközben a fiát ölelte át. – Nem úgy, mint azok a jöttment, szegény senkik, akik egész életükben csak kuncsorogni és túlélni képesek. A vér nem válik vízzé.

Mauricio büszkén emelte fel a kristálypoharát, arcán azzal a lekezelő magabiztossággal, amelyet annyira gyűlöltem.

– A Beltrán család soha nem veszít, anyám. A Horizont Tőke pénzével befejezzük a tornyot, kifizetjük a bankokat, és a Reforma legbefolyásosabb fejlesztői leszünk.

Három héttel később azonban megérkeztek a Horizont Tőke igazságügyi informatikai és építészeti vizsgálói. Egy törölt, de a szerverek biztonsági mentéséből sikeresen visszaállított belső levelezésben rábukkantak Mauricio személyes, digitálisan aláírt utasítására, amelyet a vezető műszaki igazgatónak küldött az audit előtt:„Ha most leállítjuk a munkát és megerősítjük az alapozást, elveszítjük a külföldi befektetőt. Nem engedhetek meg egyetlen nap késedelmet sem. A statikai korrekciókat és a megerősítést majd az átadás és a lakások kifizetése után végezzük el, csendben.”

Aznap késő délután Gabriel vezető jogásza, dr. Varga László rendkívüli és kötelező érvényű válságértekezletet hívott össze.

– Uraim, itt már régen nem csupán egyszerű szerződésszegésről vagy pénzügyi trükközésről beszélünk – mondta László az irodánkban, miközben a laptopján futó adatbázisra mutatott. – Ez szándékos közveszélyokozás és csalás. Mauricio Beltrán közvetlenül veszélyeztette ártatlan emberek százainak életét a profit érdekében.

– És Gabriel mit szándékozik tenni? – kérdeztem, miközben a pulzusom a torkomban lüktetett.

– Azt, amit mindig is kellett volna tenni: hagyja, hogy a tények és a dokumentumok beszéljenek.

A döntő találkozót másnap délelőtt tíz órára tűzték ki a Horizont Tőke belvárosi, hipermodern felhőkarcolójának negyvenedik emeleti tanácstermébe. Mauricio pontban tízkor érkezett, az oldalán Beatriz asszonnyal, és – mindenki meglepetésére – a kerekesszékbe kényszerült, megtört öreg Don Arturo Beltránnal. Azt hitték, a szerződések ünnepélyes aláírására jöttek, és végre megkapják a több tízmillió dolláros életmentő hitelt.

A nehéz, hangszigetelt tölgyfa ajtó kattanva záródott be mögöttük.

Dr. Varga László az üveg tárgyalóasztal mértani közepére helyezett egy lepecsételt, vastag fekete dossziét.

– Mielőtt rátérnénk a formaságokra – kezdte a jogász kimért, hűvös udvariassággal –, van valami rendkívül fontos körülmény, amit mindhármuknak tisztán kell látnia.

Beatriz türelmetlenül, idegesen dobolt gyémántgyűrűs ujjaival az üveglapon.

– Hagyja a fölösleges köntörfalazást, ügyvéd úr! Ha van valami probléma a garanciákkal, mondja ki nyíltan! Nem érünk rá egész nap.

László lassan felemelte a tekintetét, egyenesen Mauricio szemébe nézve.

– A befektetési alap többségi tulajdonosa és elnöke személyesen kíván jelen lenni a szerződéskötésnél.

Mauricio elégedetten dőlt hátra a bőrfotelben, és megigazította méregdrága selyemnyakkendőjét.

– Végre valahára. Talán a tulajdonos jobban átlátja az üzleti lehetőségeket, mint a bürokratái.

Pontosan ebben a pillanatban a terem túlsó végén lévő rejtett ajtó ezüstkilincse lassan, szinte hangtalanul lenyomódott. Doña Beatriz arcáról még nem tűnt el a gőgös, fölényes mosoly, de Mauricio keze a levegőben dermedt a vizespohara felett. A szoba hőmérséklete mintha hirtelen a fagypont alá süllyedt volna.

Valaki határozott léptekkel belépett a fénybe…

RÉSZ 3

Az ajtó kitárult, és a szobába Gabriel lépett be.

Nem sietett. Testre szabott, mélysötét olasz öltönyt viselt, hófehér inggel, kezében pedig pontosan ugyanazt a vékony, fekete bőrmappát tartotta, amelyet Ernesto Delgado a bálterem folyosóján szorongatott azon a bizonyos megalázó estén. A tanácsteremben olyan sűrű, fojtogató csend támadt, hogy a falra szerelt dizájnóra halk kattogása valóságos ágyúdörgésnek tetszett.

Mauricio először csak pislogott, mintha egy rossz látomást próbálna elhessegetni a szeme elől. Aztán felcsattant egy bizonytalan, rekedtes nevetés a torkából.

– Te mit keresel itt? – kérdezte gúnyosan, de a hangja már nem csengett olyan magabiztosan, mint a szállodában. – Talán sofőrnek szegődtél az igazi elnök mellé, Montes? Vagy a biztonságiakkal hozattad fel magad?