Mindezt Mauricio Beltrán természetesen nem tudta.

Ahogy azt sem sejtette, hogy azon az estén a bálteremben nem véletlenül és nem zavaromban néztem a telefonom kijelzőjére.

A képernyőn egyetlen új, titkosított üzenet villant fel Gabrieltől:„Ernesto már úton van. Ne mondj semmit. Hagyd, hogy magukat ássák el.”

Egy halk rezdüléssel eltettem a telefont. Pontosan ebben a pillanatban a hátunk mögött egy felszolgáló tálcájáról lecsúszott egy pezsgőspohár: a vékony kristály éles, visszhangzó csattanással zúzódott ezer szilánkra a márványon.

A gúnyos nevetés azonnal elhalt a körünkben.

Lassan Mauricio szemébe néztem, és ajkamon halvány, megmagyarázhatatlan mosoly derengett fel.

– Igazán örülök, hogy újra látlak, Mauricio. Minden jót a házasságodhoz.

Hátat fordítottam nekik, és magabiztos, nyugodt léptekkel elindultam kifelé. Ahogy kiléptem a fényűző dupla szárnyú ajtón a csendesebb, szőnyeggel borított VIP-folyosóra, megláttam Ernesto Delgadót, Gabriel személyi biztonsági vezetőjét. A tagbaszakadt, sötét öltönyös férfi a falhoz húzódva éppen telefonált, füléhez szorítva a készüléket.

– Montes úr – mondta Ernesto fojtott, komoly hangon a mikrofonba –, a feleségét az imént a fél terem és a Cárdenas család előtt durván megalázták.

A vonal túlsó végén hosszú, jeges, nehéz csend támadt. Ernesto ekkor a hóna alatt lévő elegáns, vaskos fekete bőrmappára pillantott, majd visszafordult a bálterem ajtaja felé, amely mögül Mauricio magabiztos, öntelt nevetése még mindig kiszűrődött. A férfi lassan felpattintotta a mappa ezüstkapcsát, és az ujja megindult az első, pecséttel ellátott lap felé…

RÉSZ 2

Ernesto ujja már a mappa első, hivatalos fejlécű lapján pihent, amikor Gabriel mély, parancsoló hangja megszólalt a telefonban:

– Ne mutasd meg neki. Még ne.

– Biztos ebben, Montes úr? – kérdezte Ernesto a szálloda félhomályos hátsó folyosóján, miközben a biztonsági kamerák pásztázó fénye megcsillant a szemüvegén. – Ha a Beltrán család rájön, hogy valójában ki áll a Horizont Tőke mögött, azonnal pánikba esnek, és minden könyvelési csalást, minden félretett számlát megpróbálnak majd eltüntetni az audit elől.

– Akkor gondoskodj róla, hogy egyetlen pillanatra se gyanakodjanak – felelte Gabriel rezdületlenül. – Hadd higgyék azt, hogy ők irányítják a játékot.

Két nappal később Gabriel a tervezettnél lényegesen korábban érkezett haza Monterreyből a magángépével. A polancói duplex lakásunk tágas, növényekkel teli teraszán talált rám. Délutáni szürkület volt, a város felett ólomszürke felhők tornyosultak. A feketekávém már teljesen kihűlt, a porceláncsésze alatt kör alakú, sötétbarna pörzsfolt maradt az üvegasztalon, de nekem eszembe sem jutott letörölni. Még mindig ugyanaz a megalázó mondat visszhangzott a fülemben, újra és újra, mintha Mauricio közvetlenül mellettem állna: „A lázadó korszakom.”

– Nem voltam képes megvédeni magam – suttogtam a városi panorámát bámulva, ahogy megéreztem Gabriel kezét a vállamon. – Megfagytam. Egy szót sem tudtam szólni.

Gabriel csendben leült velem szemben, elegáns zakóját kigombolva. Szürke szemeiben mély megértés és rendíthetetlen nyugalom derengett.

– Dehogynem védted meg magad, Elena – mondta halkan, de rendkívül határozottan. – Azzal, hogy nem süllyedtél le az ő szintjére. Nem adtad meg neki azt az olcsó diadalt, hogy újra belerángasson a régi életedbe, a kiszolgáltatottság érzésébe.

– De egyetlen mondattal, egyetlen gúnyos pillantással visszalökött abba a nyomorult kórházi folyosóra, ahol az anyja megalázott, miközben apám haldoklott!

– Soha többé ne mérd az értékedet egy olyan férfi szemével, aki csak akkor érzi nagynak magát, ha a környezetében mindenki mást eltaposhat és kicsivé tehet – felelte Gabriel, és ujjai finoman átkulcsolták a kezemet.

A borostyánkarkötő üveggyöngyei halkan a kávéscsésze porcelánjához koccantak. A nesz alig volt több egy sóhajnál, mégis úgy hasított a lelkembe, mint édesapám egykori asztalosműhelyének ritmikus, biztos kalapácsütései.

– Megígéred, hogy nem bántod őt fizikailag? – néztem Gabriel szemébe, ismerve az erejét és a befolyását. – Nem akarom, hogy miattuk bármilyen törvénytelenségbe keveredj.

Gabriel tekintete elfelhősödött, de nem fordította el a fejét.

– Nem nyúlok hozzá. Nem fenyegetem meg. Senkit sem küldök rá a sötét sikátorokban.

– Gabriel, kérlek…

– Megígérem neked, Elena – bólintott lassan. – De arra sem vagyok hajlandó, hogy megmentsem őt a saját mohósága és ostoba döntései elkerülhetetlen következményeitől. A gravitáció ellen nem kell harcolni: elég hagyni, hogy a kő magától lezuhanjon.

Másnap reggel Ernesto vaskos, bőrbe kötött jelentése már ott hevert Gabriel tölgyfa dolgozóasztalának közepén. A fedőlap jobb felső sarkán szigorúan bizalmas, vörös pecsét virított, a vaskos papírköteg pedig még árasztotta magából a digitális nyomtatás friss, fanyar festékszagát.

A Beltrán Csoport valóságos pénzügyi kártyavárként imbolygott a szakadék szélén. Két hatalmas mexikóvárosi luxusberuházásuk hónapok óta kritikus késésben volt, a nemzetközi banki hitelek türelmi ideje lejárt, a felháborodott magánbefektetők és lakásvásárlók pedig csoportos perekkel fenyegetőzve követelték vissza a több millió dolláros előlegeket. Ráadásul az idős családfő, Don Arturo Beltrán egészsége az elmúlt évben drasztikusan leromlott; a demencia és a szívbetegség miatt gyakorlatilag teljesen visszavonult, így minden operatív és pénzügyi döntést egyedül Mauricio hozott meg a holding élén.

A legveszélyesebb és leginkább botrányos ügy egy Benito Juárez kerületében gőzerővel magasodó, harmincemeletes prémium toronyház volt. A független műszaki szakértők az alapozásban és a födémek teherviselő acélszerkezeteiben kritikus mikroropedéseket és anyagfáradásos hibákat regisztráltak. Kiderült, hogy olcsóbb, nem minősített acélt használtak a költségek lefaragására. Mauricio hónapok óta tisztában volt a lesújtó mérnöki jelentésekkel, ahelyett azonban, hogy leállította volna az építkezést a tragédia megelőzése érdekében, szigorúan titkosította a dokumentumokat.