Patriciára gondoltam.
A csalódottságáról.
A hosszú útról, amit megtett.
És a megszokott nyomásról, hogy mindenki más problémáját kell megoldani.
Egy pillanatra fontolgattam, hogy igent mondok.
Csak néhány éjszaka volt.
Én sem lennék ott.
Biztosan nem számítana.
Aztán elképzeltem, hogy hazaérek, és azt látom, hogy valaki elhelyezte Robert fényképét, hogy helyet csináljon egy bőröndnek is.
Kinyitottam az üzenetet.
Begépeltem a válaszomat.
*Nem, Jessica. A hálószobám privát. Más megállapodást kell kötnöd.*
Aztán betettem a telefont a táskámba.
Elaine kinyitotta az utasajtót.
“Készen állsz?”
Visszanéztem a házra.
A tornác világítása még mindig égett. A koszorú, amit Robert évekkel korábban készített, az ajtón lógott.
Tudtam, hogy veszekedés lesz, miután elindultunk.
Tudtam, hogy valaki azt gondolja, hogy nehéz vagyok.
De azt is tudtam, hogy ha feladom ezt a határt, mielőtt elérném a kocsifelhajtó végét, semmi sem fog igazán változni.
“Igen,” mondtam.
Beszálltam az autóba.
És hat év után először két nappal karácsony előtt hagytam el az otthont, pulyka nélkül a hűtőmben.
—
Szenteste hullámok hangjára ébredtem.
Nem a fazekus csörgése.
Nem konyhai időzítő.
Nem valaki, aki megkérdezi, hová tenném a mártáscsálat.
Hullámok.
Néhány pillanatig a takaró alatt maradtam, hallgattam.
A szoba meleg volt.
Az ablakon túl az Atlanti-óceán-óceán egy halvány téli égbolt alatt terült el.
Egy világítótorony állt a távolban.
Elaine a másik ágyban aludt, olyan hangosan lélegzett, hogy versenyezzen a kinti széllel.
Mosolyogtam.
Maine-ben voltam.
Karácsonykor is.
Ahogy Robert megígérte.
Csak ő nem volt ott.
A gondolat fájt.
Természetesen így volt.
Vannak hiányok, amiket sosem érzel fel.
Majdnem négy évtizedet töltöttem azzal az emberrel ébredve.
Tudtam, hogyan veszi a kávéját.
Ismertem a léptei hangját, ahogy lejön a lépcsőn.
Tudtam, melyik oldalt részesíti előnyben az ágyból, és hogyan dúdolt, amikor azt hitte, senki sem figyel.
Szinte bármit megadtam volna, hogy halljam, ahogy azon a reggel panaszkodik a hidegre.
De volt valami megnyugtató abban is, hogy ott volt.
Felálltam, és az ablakhoz mentem.
Robert karácsonyi képeslapja a kis asztalon hevert.
Felvettem.
“Nézd, Bob,” suttogtam.
“Sikerült.”
Kint az óceán egyenletesen haladt a parthoz.
Ott álltam, amíg Elaine fel nem ébredt.
Aztán lementünk reggelizni.
Egy fiatal nő vezetett minket egy asztalhoz, amely a vízre nézett.
Kávét töltött be.
Tojást hoztam.
Megkérdezték, kérek-e még pirítóst.
És amikor igent mondtam, ő hozta anélkül, hogy úgy éreztem, fel kellene kelnem és segítenem kellene.
Hátradőltem hátra.
Elaine figyelt engem.
“Folyton a konyhát nézel.”
“Tudom.”
“Vársz, hogy valaki átadjon neked egy konyharuhát?”
Nevettem.
“Talán.”
Felemelte a kávéscsészéjét.
“Margaret, ma reggel vendég vagy.”
Megnéztem a reggelimet.
Olyan egyszerű dolog.
És valahogy, negyven év után, amikor mindenki másnak kényelmesen érezte magát, szinte luxusnak tűnt.
A délutánt egy kis kikötővároson sétáltunk el.
A boltokat örökzöld koszorúkkal és fehér lámpákkal díszítették.
A szél keserédesen hideg volt.
Egy ponton Elaine ragaszkodott hozzá, hogy bemenjen egy könyvesboltba, mert észrevett egy régi rejtélyek kiállítását.
Követtem őt be, és azon kaptam magam, hogy a tulajdonossal beszélgettem a városról.
Senki sem kérdezett karácsonyi vacsoráról.
Senki sem akarta tudni, mikor lesz kész a pulyka.
Egy órán át csak egy nő voltam, aki a nővérével élvezte az utazást.
Később sétáltunk a vízparton.
Megálltam, hogy megnézzem a hajókat, amint a csúszókocsijukban ringatóznak.
“Ez az első karácsony estéje negyven év óta, amikor egyetlen krumpliát sem hámoztam meg,” mondtam.
Elaine annyira nevetett, hogy meg kellett fognia a karomat.
“Most ez,” mondta, “érdemes ünnepelni.”
Visszamentünk a fogadóba, és forró csokit ittunk a kandalló mellett.
Gondolkodtam rajta, hogy megnézem a telefonomat.
Aztán eszembe jutott, miért voltam ott.
Daniel birtokában volt a mappá.
Jessica elfogadta a szabályokat.
Felnőttek voltak.
Meg tudták oldani.
Legalábbis reméltem, hogy képesek lesznek.
—
Később megtudtam, hogy a karácsony este nálam egyáltalán nem volt békés.
Daniel végül elmondta a legtöbbet belőle.
Jessica kitöltette azokat a részeket, amiket túl szégyellett megemlíteni.
A baj a vendégek számával kezdődött.
Jessica huszonöt embert hívott meg.
De elfelejtette bevonni magát, Danielt és Lilyt a vacsora összegzésére.
Ez azt jelentette, hogy huszonnyolc ember fog karácsonyi vacsorát enni.
Huszonnyolc.
Daniel ezt a székek számolása közben fedezte fel.
A vendéglátómban állt ceruzával a kezében, és megkérdezte Jessicát, biztos-e a számban.
Újra számolt.
Aztán ránézett.
“Ó.”
Ennyit mondott.
“Ó.”
Kölcsönkértek székeket egy szomszédtól.
A második probléma az alvásrendezés volt.
Patricia úgy érkezett, hogy a hálószobámban maradhat.
Amikor Daniel azt mondta neki, hogy ez nem lehetséges, Daneve dühös lett.
“Anyád még csak nincs itt.”
“Tudom.”
“Akkor mi a probléma?”
“Azt mondta, senki sem használja a hálószobáját.”
Patricia intett.
“Ez nevetséges. Nem fogok semmit ártani.”
“Ez az ő szobája.”
“Daniel, órákig vezettünk.”
“Értem.”
“És azt várod, hogy az apósod és én valami kényelmetlen matracon aludjunk?”
“Segíthetek szállodát találni, ha szeretnéd.”
Patricia ránézett.
“Egy hotel? Szenteste?”
“A alsó szintű vendégszoba elérhető. A választás a tiéd.”
Jessicát hívta.
A menyem sietve bement a folyosóra.
“Mi a baj?”
“A férjed azt mondja, nem használhatjuk Margaret szobáját.”
Jessica Danielre nézett.
Aztán az anyjára.
Néhány másodpercig senki sem szólt.
Daniel később azt mondta, félt, hogy Jessica enged.
Azt mondja, hogy ésszerűtlen vagyok.
