“Nos, ő még mindig a fiad.”
“Igen.”
“És Jessica a menyed.”
“Igen.”
“Ez biztosan jelent valamit.”
“Ez azt jelenti, hogy szeretem őket. Ez nem jelenti azt, hogy elköteleződést vállalhatnak helyettem.”
Patricia frusztrált hangot adott ki.
“A karácsony az áldozatról szól, Margaret.”
Majdnem nevettem.
Évekig az áldozat azt jelentette, hogy napkelte előtt ébredtem, miközben mindenki más aludt.
Ez azt jelentette, hogy mosogatni kellett volna, miközben az emberek focit néztek.
Ez azt jelentette, hogy a nyugdíjmegtakarításaimból költetem, hogy mindenki élvezhesse azt a karácsonyt, amire gyerekkorából emlékezett.
És valahogy, mindezek után, az én voltam az, akit önzőséggel vádoltak.
“Akkor remélem, idén mindenki hajlandó lesz áldozatokat hozni,” mondtam.
Patricia ezt nem értékelte.
A beszélgetést a lehető legudvariasan fejeztem be.
Aztán elpakoltam a telefonomat.
Először kezdtem megérteni, hogy az emberek lehetnek elégedetlenek a döntéseimmel anélkül, hogy azok helytelenek lennének.
Aznap délután Daniel két bevásárlótáskával jött át.
“Hoztam a kedvenc teádat,” mondta.
“Ez figyelmes volt.”
Letette a táskákat a pultra, és körbenézett.
“Hol van a nagy karácsonyfa?”
“A padláson.”
“Felteszed a fel?”
“Nem.”
Rápillantott a kis fámra.
“Csak az egy?”
“Igen.”
Habozott.
“Anya, lehet, hogy még jönnek emberek.”
“Akkor te és Jessica díszíthettek fel.”
Ezt elgondolkodott.
“Meg tudnád mutatni, hol van minden?”
Ránéztem.
Daniel negyvenegy éves volt.
Ebben a házban nőtt fel.
És nem tudta, hol tároljuk a karácsonyfát.
“Igen,” mondtam. “Megmutatom.”
Felmentünk az emeletre, és kinyitottuk a padlásajtót.
Dobozok töltötték be az egyik oldalt.
A mesterséges fa még mindig nagy tárolózsákjában volt, egy falnak támaszkodva.
Daniel körbenézett.
“Hűha. Elfelejtettem, mennyi cucc van.”
A legnagyobb dobozra mutattam.
“Ez a faállomány és a lámpák. A díszek mögötte vannak.”
Felemelte a dobozt.
Nehezebb volt, mint várta.
“Hogyan vitted le ezt?”
“Óvatosan.”
“Egyedül?”
“Általában.”
A lépcsőre nézett.
Aztán rám.
“Anya, ez nem biztonságos.”
“Tudom.”
“Miért nem kérdeztél meg?”
Gondoltam azokra az alkalmakra, amikor felhívtam, amikor elfoglalt volt.
A hétvégéken, amikor elintézte a dolgot.
Azok az alkalmak, amikor megígérte, hogy átjön, aztán elhalasztotta a következő hétre.
Emlékeztethettem volna ezekre a dolgokra.
Ehelyett azt mondtam: “Azt hiszem, hozzászoktam.”
A következő órát azzal töltöttük, hogy a díszítéseket levigyük a lépcsőn.
Daniel a nehéz dobozokat cipelte.
Megmutattam neki, mely díszek törékenyek, mely fények kerülnek a fára, és melyik hosszabbító kábel tartozik a kültéri díszekhez.
Megkérdezte, hol tartják a plusz harisnyákat.
Megkérdezte, hogyan helyezem fel a koszorút az ablakok fölé.
Megkérdezte, melyik dobozban vannak az asztalterítők.
És én válaszoltam.
Nem azért, mert újra vállaltam volna a felelősséget.
Mert évek óta először vállalta a felelősséget.
Az utolsó doboz alján Daniel talált egy fa csillagot.
Az egyik pont kissé ferde volt. A fehér festék lekopott a széleken.
Robert az utolsó otthoni téli időszakában készítette el.
Daniel megfordította.
A hátoldalon, fakó fekete tintával a következő szavak voltak:
*A fánk tetejére. Szeretettel, Apa.*
Leült a kanapéra.
“Emlékszem, hogy ő készítette ezt.”
“Én is.”
“Folyton csiszolta, mert azt mondta, nem egyenes.”
Mosolyogtam.
“És mondtam neki, hogy tökéletes.”
Daniel a hüvelykujjával végigsimította a betűket.
Egy idő után azt mondta: “Azt hiszem, apa halála után már nem vettem észre dolgokat.”
Leültem mellé.
“Mindannyian megtettük, másképp.”
Körbenézett a szobában.
“Apa annyit csinált.”
“Igen.”
“És csak folytattad.”
Bólintottam.
“Valakinek muszáj volt.”
Hosszú pillanatig csendben maradt.
Aztán suttogta: “Sajnálom, anya.”
A kezemet az övére tettem.
“Szeretlek, Daniel.”
“Tudom.”
“És én még mindig Maine-be megyek.”
Ő egy halvány, szomorú nevetést hallatott.
“Sejtettem.”
Egy pillanatra azt hittem, végre megértettünk.
Aztán megcsörgött a telefonja.
Jessica.
Válaszolta.
Nem hallottam mindent, amit mondott, de eleget hallottam.
“Mit értesz az alatt, hogy a cateringer lemondta?”
Felállt.
“Jessica, három nappal van karácsony előtt.”
Egy szünet.
“Mennyi ételt rendeltél?”
Megdörzsölte a homlokát.
“Rendben. Majd felhívom.”
Letette a telefont.
Vártam.
“A catering cég duplán lefoglalta a karácsonynapot,” mondta. “Visszafizetik a letétet, de nem tudják teljesíteni.”
“Ez sajnálatos.”
“Huszonöt ember jön.”
“Igen.”
“És nincs étel.”
Csendben maradtam.
A konyha felé nézett.
“Anya?”
Ismertem ezt a hangnemet.
Hallottam, amikor elfelejtett egy iskolai projektet.
Amikor szüksége volt egy fuvarra.
Amikor tizenkilenc éves volt, és rájött, hogy otthon hagyta a pénztárcáját.
Negyvenegy éven át én voltam az a személy, akit Daniel keresett, amikor valamit meg kellett javítani.
Egy részem azt akarta mondani neki, hogy meg tudom oldani.
Tudtam, hogyan kell etetni a tömeget.
Már tucatnyiszor csináltam.
Készíthetem a tölteléket, megsüthetném a pulykát, süthetném a pitéket, és valahogy összerakhatnám az egészet.
De ha igen, mit tanulna meg?
Hogy bármibe beleegyezhet, mert az anyja mindig megoldja.
Felálltam.
“Van valami, ami segíthet neked.”
Reménykedőnek tűnt.
“Tényleg?”
“Igen.”
Felmentem az emeletre, és lehoztam a fehér mappát.
Letettem az asztalra köztünk.
“Minden, amire szükséged van, ott van.”
Daniel kinyitotta.
Az első néhány oldalt megfordította.
Receptek.
Vásárlási mennyiségek.
Főzési beosztások.
Egy lista arról, hogy melyik tálcák melyik szekrénybe illeszkednek.
Megkönnyebbültnek tűnt.
“Anya, ez nagyszerű.”
“Csak folytasd.”
Újabb oldalt fordított.
Aztán még egyet.
Az arca komolyabb lett.
“Mik ezek?”
“A felletekkeim.”
Ránézett egy alakokkal teli oldalra.
“Karácsonyi kiadások?”
“Igen.”
Olvasta.
Élelmiszer.
Extra ágynemű.
Tisztítóeszközök.
Díszítés.
Ajándékok látogató gyerekeknek.
Háztartási vásárlások.
A következő rész felé fordult.
