“Először is, te és Jessica mindenért felelősek vagytok. Étel, vásárlás, dekorációk, alvóhelyek és takarítás.”

“Egyetértek.”

“Senki sem megy be a hálószobámba.”

“Természetesen.”

“Nem aludni. Nem azért, hogy kölcsönkérjek valamit. Nem hogy a mosdót használjam.”

“Értettem.”

“A vendégek csak azokban a szobákban szállnak meg, amikről megállapodtunk. És senki sem mozgatja el a személyes holmimat, hogy extra helyet csináljon.”

Bólintott.

“Nem akarok visszatérni a piszkos edényekhez, a túlcsorduló szeméthez, vagy egy ház tele olyan emberekhez, akik elfelejtették, mikor kellett volna menniük.”

“Én elintézem.”

Alaposan ránéztem.

“Még egy dolog.”

“Mi?”

“Jövőre senki sem hív meg embereket a házamba anélkül, hogy előbb megkérdezném.”

Találkozott a szememben.

“Egyetértek.”

Bezártam a mappát.

Körbenézett a szobában.

 

“Anya, kérdezhetek valamit?”

“Természetesen.”

“Tényleg akarod, hogy itt karácsonyt tartsunk?”

A kérdés meglepett.

Ez volt az első alkalom, hogy megkérdezte, mit akarok, ahelyett, hogy azt mondta volna, mit várnak mindenki más.

A lépcső felé néztem.

A családi képeken.

A régi étkezőasztalnál, amit Robert oly sok évvel ezelőtt javított meg.

“Igen,” mondtam. “Ha hajlandó vagy felelősséget vállalni érte, örülnék, ha itt lenne a karácsonyt.”

Daniel kifújta a levegőt.

“Köszönöm.”

“De ez még mindig az otthonom.”

Bólintott.

“Tudom, anya.”

“És Jessica is meg kell értenie ezt.”

“Beszélek vele.”

Felállt, majd habozott.

“Anya?”

“Igen?”

“Örülök, hogy Maine-be mész.”

Megtelt a szemem.

“Köszönöm, drágám.”

Megölelt.

Először azóta, hogy ez elkezdődött, úgy éreztem, a fiam nem próbál rávenni, hogy maradjak.

Próbálta megérteni, miért kell mennem.

—

Jessica később aznap délután átjött.

A konyhaajtóban állt, táskáját a kabátjához szorítva.

Daniel mellette volt.

Éreztem, hogy beszélgetnek.

“Margaret,” mondta, “Daniel mesélt nekem Robertről.”

Bólintottam.

“Nem tudtam az utazásról.”

“Semmi baj.”

Rápillantott a mappára.

“Azt mondja, még itt is tarthatjuk a karácsonyt.”

“Igen.”

“És mi leszünk felelősek mindenért?”

“Igen.”

“Még a takarítást is?”

“Különösen a takarításról.”

Kicsit, ideges nevetést hallatott.

Aztán lenézett.

“Még mindig bárcsak hamarabb elmondtad volna a nyaralásodról.”

Vitatkozhattam volna vele.

Emlékeztethettem volna, hogy soha nem kérdezte meg, hogy elérhető vagyok-e.

De már beszéltünk róla.

Ismételni nem sokat érne el.

“Értem,” mondtam.

Danielre nézett.

Aztán vissza hozzám.

“Rendben. Megcsináljuk.”

Tanulmányoztam őt.

Jessica büszke volt.

Szerette, ha a dolgokat rendesen csinálják, főleg, ha az anyja is benne volt.

Láttam már, hogy Patricia mindent kritizál, a virágkompozíciótól kezdve egészen a szalvéták hajtogatásának módján.

Gyanítottam, hogy Jessica elszántságának egy része abból fakad, hogy az édesanyja örüljön.

Jobban értettem ezt az érzést, mint gondolta.

Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy ne okozzak csalódást másoknak.

De ez nem adott neki jogot, hogy helyettem döntsen.

“Jessica,” mondtam, “nem kell tökéletesnek lennie.”

Felemelte az állát.

“Meg tudom oldani.”

“Remélem, meg tudod csinálni. És remélem, hagyod, hogy az emberek segítsenek.”

Gyorsan bólintott.

Nem volt kész bocsánatot kérni.

Láttam ezt.

De ő beleegyezett a határba.

Egyelőre ez elég volt.

 

—

Elaine másnap este egy lila kabátban érkezett, amivel úgy nézett ki, mintha egy ünnepi üdvözlőlapra tartozna.

Az ajtóban megölelt.

“Margaret, csodásan nézel ki.”

“Ideges vagyok.”

“Jó. Próbálj meg idegeskedni valami szórakoztató miatt.”

Felvitte a bőröndjét az emeletre, majd lejött, és megállt a kis karácsonyfám előtt.

“Ó, imádom ezt.”

“Nem sok.”

“Pontosan elég.”

Teát ittunk, és beszélgettünk az utazásról.

Elaine talált egy kis könyvesboltot a kikötő közelében, ahová meg akart menni. A víz mentén akartam sétálni, még ha a szél elég hideg volt is, hogy tíz perc után visszafutottunk a házba.

Leginkább az ablak mellett akartam ülni kávéval, és semmi sem akartam lenni, amit csinálnom kellett volna.

Ezt nehezebb volt bevallani, mint kellett volna.

Egész este eszembe jutott a dolgok, amiket el kellett mondanom Danielnek.

Ott voltak a plusz törölközők.

Melyik tűzhelyen lévő égőt felforrózta.

Hogyan állítsuk vissza a konyhaórát.

Elaine nézte, ahogy írok egy újabb üzenetet.

“Margaret.”

“Mi?”

“Tedd le a tollat.”

“De Danielnek tudnia kell, hol vannak a tálak.”

“Nála van a mappá.”

“Mi van, ha nem találja meg őket?”

“Kinyit egy szekrényt.”

“És ha nem találja meg a megfelelőt?”

“Rossz eszközt fog használni. Karácsony folytatódik.”

Nevettem.

Átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem.

“Bob nagyon örülne, hogy ezt csinálod.”

Ez elhallgattatott.

A fényképére néztem.

“Remélem.”

Elaine megszorította a kezem.

“Tudom.”

—

December huszonharmadik napján éppen a csomagunkat pakoltuk Elaine autójába, amikor megszólalt a telefonom.

Üzenet Jessicától.

*Margaret, gond van az alvásrendszerrel.*

Elhúztam a homlokmat.

Megjelent egy másik üzenet.

*Anyám szerint nincs elég hely, hacsak nem használjuk a hálószobádat.*

Aztán egy harmadik.

*Kérlek, tehetnénk egy kivételt? Ő és apa hosszú utat tettek meg.*

A ház felé néztem.

Fent, a hálószobám ajtaja mögött voltak azok a tárgyak, amiket Robert és én több mint harmincnyolc év házasság során gyűjtöttünk össze.

Az órája még mindig a hálóasztal felső fiókjában pihent.

Az esküvői fotónk a lámpa mellett állt.

A régi pulóvere a szekrényben lógott, mert még nem voltam kész arra, hogy elajándékozzam.

Az a szoba több volt, mint egy alvóhely.

Ez volt az egyetlen része a háznak, amely teljesen az enyém maradt.

Elaine észrevette az arcomat.

“Mi a baj?”

Megmutattam neki az üzeneteket.

Olvasta őket.

Aztán rám nézett.

“Nos?”