És először jutott eszembe, hogy az ígéret még mindig jelent valamit.
Robert nem tudott elvinni Maine-be.
De talán végre el tudnám venni magam.
Felhívtam a nővéremet, Elaine-t.
Hetven éves volt, elvált, és élete nagy részét egy kis könyvesbolt vezetésével töltötte.
Ha valaki tudta, hogyan élvezze a saját társaságát anélkül, hogy bocsánatot kérne érte, Elaine tudta.
Amikor elmondtam neki Robert képeslapot, szokatlanul csendes lett.
Aztán azt mondta: “Margaret, miért nem mentél el?”
“Egyedül?”
“Miért ne?”
“Nem lenne ugyanaz.”
“Nem, drágám. Nem lenne.”
Vártam.
“De Bob azt akarta, hogy lásd az óceánt. Azt akarta, hogy legyen egy karácsonyt, ahol valaki más gondoskodik rólad.”
Megtelt a szemem.
“Tudom.”
“Akkor menj.”
Lenéztem a kártyára.
“Eljösnél velem?”
Azonnal válaszolt.
“Még az ablakhoz legközelebb lévő ágyat is megengedem.”
Aznap délután lefoglaltuk a szobát.
Négy éjszaka.
A karácsony esti vacsorát is beleértve.
Minden reggel reggeli.
Kandalló a társalgóban, és kilátás az Atlanti-óceánra.
Ez volt az első ünnepi foglalásom, amit anélkül, hogy előbb megkérdeztem volna, hogy a gyerekeimnek szükségük van-e rám.
Visszatettem a kártyát a borítékába.
Aztán újra a pulóver alá nyúltam.
Mellette egy fehér mappát helyeztek el.
A borítón, saját kézírásommal, három szó volt.
**A karácsonyi könyv.**
Első pillantásra egy átlagos háztartási jegyzetfüzetnek tűnt.
Bent voltak a receptjeim, bevásárlólistáim, ünnepi napterveim, dekorációs útmutatóim és minden vendég preferenciájáról készült jegyzetek.
De a hátulról oldalak voltak, amelyek más történetet meséltek el.
Hat év karácsonyi kiadás.
Hat év plusz élelmiszer, ajándék, ágynemű, takarítóeszközök és háztartási vásárlások.
És egy feljegyzést arról, mennyi órát töltöttem a készülődéssel, szórakoztatással és mindenféle elpakolással.
Robert halála után kezdtem el ezeket a feljegyzéseket vezetni.
Eleinte azért tettem, mert próbáltam fenntartani a nyugdíjmegtakarításaimat.
Később elkezdtem leírni az órákat, mert nem értettem, miért éreztem magam kimerültnek heteken át minden ünnep után.
Tavaly karácsonykor a költségek meghaladták a kétezer dollárt.
Az előkészítés és a takarítás közel száz órát vett igénybe, több héten átvéve.
Ez nem jelentett bele azt az időt, amit kérdések megválaszolására, elfeledett ügyek intézésére vagy arra, hogy az emberek kényelmesen érezzék magukat.
Nem tartottam számlát, hogy a családomnak mutassam.
Sosem terveztem, hogy feltöltöm őket.
Csak azt akartam megérteni, miért kezdődött valami, amit szeretek, felelősségnek tűnni, amit nem tudok elkerülni.
Az utolsó oldal alján írtam egy mondatot.
*A szeretet valami, amit adunk. Nem szabadna ezt az emberek kérdezés nélkül elfogadni.*
Bezártam a mappát.
Aztán felhívtam Elaine-t.
“Még megyünk?” kérdezte.
Megnéztem Robert kártyáját.
“Igen.”
“Még akkor is, ha mindenki felhajtást csinál?”
“Különösen most.”
Elaine egy pillanatra csendben maradt.
Aztán azt mondta: “Jó. Most el kell mondanod Danielnek a többit.”
A folyosón várakozó karácsonyi díszek felé néztem.
“Tudom.”
Mert Maine-be való elindulás nem volt az egyetlen döntésem.
Azt is elhatároztam, hogy innentől a karácsony otthon csak az én engedélyemből lesz meg.
És ez egy olyan beszélgetés volt, amit a fiam évek óta kerülett.
—
Másnap reggel a konyhaszekrények kinyílásának hangjára ébredtem.
Alig volt hét.
Felvettem a köpenyemet, lementem a lépcsőn, és Jessica állt a kamra mellett egy jegyzetfüzettel.
Felnézett egy ragyogó, eltökélt mosollyal.
“Jó reggelt, Margaret.”
“Jó reggelt.”
“A tegnapra gondoltam.”
“Én is.”
“Azt hiszem, mindenki egy kicsit érzelmes lett. Az ünnepek stresszesek.”
Nyúltam a kávéért.
“Ez mindenképpen igaz.”
Felém tolta a jegyzetfüzetét.
“Szóval kitaláltam egy tervet.”
Az első oldalon ezt írta:
**KARÁCSONYI VACSORA: 25 VENDÉG**
Alatta egy ismerős menü volt.
Sült pulyka.
Mézes mázas sonka.
Kukoricakenyér töltelék.
Krumplipüré.
Édesburgonya-rakott étel.
Zöldbabos rakott étel.
Áfonyaszósz.
Vacsora zsemle.
Háromféle pite.
Karácsonyi sütik.
Ez volt a szokásos menüm.
Csak nagyobb mennyiségek melléjük írva.
Jessica megérintette az oldalt.
“Ha ma vásárolunk, holnap elkezdhetjük a készülődést. Segítek a köretekkel, és valószínűleg előre el tudjuk készíteni a desszerteket is.”
Tanulmányoztam a listát.
“Ki főzi a pulykát?”
“Nos, nyilván téged.”
“És a töltelék?”
“A tiéd mindenki kedvence.”
“Mi van Danielnel?”
“Munkája van.”
“A testvéreid?”
“Csak karácsony estéjén érkeznek ide.”
“Az anyád?”
“Felajánlotta, hogy hozza a desszertet.”
“Hányan?”
Jessica zavartan nézett.
“Mi?”
“Hány desszertet hoz az anyád?”
“Egyet, azt hiszem.”
Bólintottam.
“Szóval a terved az, hogy anyád hozz egy desszertet, te segítesz néhány köretben, én pedig a karácsonyi vacsora nagy részét huszonöt embernek készítem.”
Fáradtan nézett rám.
“Margaret, próbálok segíteni.”
“A munkám szervezésével?”
Összeszűkült a szeme.
“Ez igazságtalan.”
“Tényleg?”
Becsukta a jegyzetfüzetet.
“Azt hittem, ésszerűek leszünk ebben.”
“Ésszerű vagyok. Mondtam már, hogy nem leszek itt.”
“Tényleg megint ezt csináljuk?”
“Igen.”
Eltolta a jegyzetfüzetet.
Aztán mondott valamit, ami talán egy évtizeddel korábban sírhatott volna.
“Anyám soha nem bánna velünk így.”
Kortyoltam egy kortyot a kávéból.
“Anyád szívesen láthat, hogy háziállata legyen a karácsonyt.”
“Nincs helye mindenkinek.”
“Akkor talán nem kellene mindenkinek egy házban maradnia.”
“De a házad nagyobb.”
Körbenéztem a konyhámban.
A mosdó melletti szekrényajtó laza zsanérral rendelkezett. A tűzhely feletti óra hét perccel lassan haladt. Volt egy kis repedés a csempén a hűtő közelében.
Robert és én imádtuk ezt a szobát, mert elég nagy volt ahhoz, hogy a gyerekeink és barátaik összegyűljenek, miközben főzünk.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a konyhám mérete érvként szolgál a pihenéshez való jogom ellen.
