– Szerintem azért elég szépen betaláltam, Ma – kuncogott Rex sötéten, és egy fenyegető, nehézkes lépéssel még közelebb nyomult Maeve törékeny, összegömbölyödött alakjához. A vaskos munkásbakancs acélbetétes orrával durván megbökte a nő védtelen vádliját. – És jól jegyezd meg, kisasszony: ha ma délután öt óráig nem írod alá azokat a rohadt papírokat az ügyvédnél, személyesen gondoskodom róla, hogy a hónap hátralévő részében a kórházi ágyhoz legyél kötve, csövekkel a torkodban!
Maeve görcsösen összeszorította a szemhéját. Minden izma megfeszült, némán felkészülve egy újabb, megsemmisítő erejű rúgásra. Karjait olyan szorosan fonta a még meg sem született kislánya köré, amennyire az emberileg csak lehetséges volt. Abban a fojtogató, sűrű csendben, teljesen körülvéve azoktól a ragadozóktól, akik az elmúlt évek során szisztematikusan, kegyetlen precizitással elszigetelték őt a külvilágtól, a barátaitól és a családjától, egy néma, kétségbeesett imát suttogott a véres csempepadlóba.
Kérlek, Istenem. Könyörgöm. Engem vegyél magadhoz, de hagyd, hogy a kislányom lélegezzen.
A masszív, egyedi tervezésű mahagóni bejárati ajtón senki sem kopogtatott. Senki sem csengetett, és a rézkilincs sem zörgött.
Az ajtó egyetlen, fülsiketítő mennydörgéshez hasonló hangrobbanással szakadt be. A megerősített acél zárszerkezet egyetlen pillanat alatt, tisztán kiszakadt a vastag sárgaréz keretből, képtelen lévén ellenállni egy negyvenötös méretű, katonai taktikai bakancs brutális, megsemmisítő erejű rúgásának.
Az erőszakos, robbanásszerű becsapódás valóságos lökéshullámot küldött végig a tágas, nyitott terű előcsarnokon és a nappalin. Jonas rémülten összerezzent, egy szánalmas nyikkanással hátraugrott, és a folyosó falának csapódott. Rex azonnal megpördült a tengelye körül, de a gúnyos vigyor szabályosan ráfagyott az arcára. Pamela élesen felsikoltott, és ösztönösen a torkán lévő méregdrága igazgyöngysorhoz kapott.
Súlyos, kimért, kérlelhetetlen léptek visszhangzottak a drága keményfa folyosón.
Egy rendkívül magas, széles vállú, félelmetes sziluett töltötte be a konyha boltíves bejáratát. Díszelgő katonai egyenruhája makulátlanul, élre vasalva simult robusztus testére, vállapjain pedig az Egyesült Államok Hadseregének teljes jogú ezredesét jelző, hidegen csillogó ezüst sasok pihentek. Őszülő, ezüstös tincsekkel átszőtt haját szigorú, katonás rövidségűre nyírták. Állkapcsának vonala olyan kemény és határozott volt, mintha magából a legkeményebb gránitból faragták volna ki egy vésővel.
Bal kezében egy egyszerű, kopottas, olajzöld katonai repülőtáskát szorongatott.
Warren Shaw ezredes hirtelen megállt, mintha gyökeret vert volna a padlóba.
Sötét, éles, sólyomszerű tekintete a másodperc töredéke alatt pásztázta végig a konyhát, felmérve a harcteret. Regisztrálta a földön heverő, szilánkokra tört porcelánt. Látta a hűtőszekrény mellett heverő öntöttvas serpenyőt. Észrevette Rex arcán a megfagyott, agresszív feszültséget. Látta a boltív árnyékában reszkető, gyáva Jonast. És aztán… a tekintete lassan a padlóra vándorolt.
Ott feküdt Maeve. Az egyetlen gyermeke. Annak a nőnek a lánya, akit mindennél jobban szeretett, és akit tizenöt hosszú évvel ezelőtt kellett eltemetnie. Ott feküdt a lánya, egy felhasadt ajakból vérezve, nyolc hónapos, hatalmas terhes hasát görcsösen szorongatva, reszketve a hideg, könyörtelen kőpadlón.
A vastag bőr repülőtáska hangtalanul kicsúszott Warren ujjai közül, és tompa, vészjósló puffanással ért földet.
– Apa? – Maeve suttogása olyan erőtlen, olyan végtelenül megtört és kétségbeesett volt, hogy egyetlen pillanat alatt elszívta az összes oxigént a hatalmas helyiségből.
Warren két hatalmas, elszánt lépéssel előreindult, és az elit, kőkemény parancsnok félelmetes, merev testtartása egyetlen szívdobbanásnyi időre elolvadt. Fél térdre ereszkedett a lánya mellett, és a nyers, letaglózó apai gyengédség vette át az uralmat. Kérges, régi harctéri sebhelyekkel borított, hatalmas keze végtelen óvatossággal érintette meg a lány homlokát, finoman simítva el onnan a hideg verítéktől nedves, összetapadt hajtincseket.
– Itt vagyok, kicsim – mondta Warren olyan lágyan, ami szöges ellentétben állt a megjelenésével. – Apa itt van. Már biztonságban vagy.
– Apa… – Maeve görcsösen megragadta a férfi zubbonyának ujját, körmei mélyen belevájtak az egyenruha vastag gyapjúanyagába, mintha az élete függne tőle. – A babám… abbahagyta a rugdosást. Pontosan akkor, amikor Rex hasba ütött… megállt. Nem mozog többé. Kérlek, apa… kérlek, segíts rajta…
A konyha levegőjének hőmérséklete egyetlen másodperc alatt a fagyáspont alá zuhant.
Warren Shaw ezredes nem kezdett el kiabálni. Nem káromkodott, és nem fenyegetőzött hangosan. Egyszerűen csak lassan, némán felállt.
Amikor megfordult, és szembenézett az Ellison családdal, az arcáról minden emberi érzelem, minden melegség nyomtalanul letörlődött. A helyét egy jéghideg, abszolút és halálos üresség vette át. Ez volt annak a férfinak az arca, aki az elmúlt évtizedek során három különböző kontinens legvéresebb harcterein vezette rohamra az embereit, és aki szörnyetegek tucatjait küldte a sírba anélkül, hogy egyetlen pillanatra is pislogott volna.
– Ki ért hozzá? – kérdezte Warren. A hangszíne teljesen egyenletes volt. Nyugodt. Csevegő. És végtelenül, felfoghatatlanul halálos.
Pamela hirtelen előrelépett, a hangja egy idegesítő, éles, hisztérikus vijjogásba csapott át, miközben megpróbálta menteni a helyzetet.
– Shaw ezredes! Hála a jóistennek, hogy megérkezett! Borzalmas dolog történt, Maeve-nek volt egy szörnyű balesete! Teljesen elvesztette az eszét egy a családi birtok körüli jelentéktelen vita során, megbotlott a saját lábában, és magára rántotta a konyhaszigetről a drága levesestálat! Rex, a drága fiam csak megpróbálta elkapni őt, mielőtt földet ér, és…
Rex meg sem látta a felé közeledő csapást.
