1. fejezet – A csend fojtogató súlya
A konyhai kvarcsziget melletti jéghideg, polírozott márványpadló kíméletlenül beleharapott Maeve sápadt arcába. A kőből áradó dermesztő fagyosság azonban eltörpült amellett a perzselő, agyhasító fájdalom mellett, amely nyolc hónapos terhes hasán hasított keresztül, mint egy izzó, fogazott pengéjű kés. Minden egyes apró lélegzetvétel, amit zihálva próbált a tüdejébe préselni, olyan érzés volt, mintha számtalan apró, borotvaéles üvegszilánkot nyelt volna le. A világ körülötte beszűkült, a fények tompán villództak a könnyektől elhomályosult látóterében.
– Kelj fel, Maeve. Ne játssza itt nekünk a megkínzott mártírt! – Pamela hangja nyers, savas méreggel csöpögött a konyhaküszöb felől, megmérgezve a levegőt. Az idősebb nő drágakövekkel megrakott, frissen manikűrözött ujjait szorosan összefonta méregdrága, pasztellszínű kasmír kardigánja előtt. Vékony, ráncosodó ajkai egy tiszta, leplezetlen undort sugárzó, kegyetlen félmosolyra húzódtak. Szemeiben hideg számítás csillogott. – Szándékosan elejtetted a dédanyám felbecsülhetetlen értékű, örökséges porcelán levesestálját. Talán azt várod el, hogy tapsoljunk és megdicsérjük a szánalmas ügyetlenségedet? Rex egyszerűen csak megleckéztetett egy tiszteletlen, hisztis gyereket, aki a jelek szerint hajlamos elfelejteni, hogy pontosan kinek a pénzéből is fizetik a jelzáloghitelt ebben a hatalmas házban.
A gáztűzhely robosztus fémszerkezete mellett Rex Ellison lassan, szinte teátrálisan kihúzta a jobb öklét. Arca eltorzult egy lassú, önelégült, szadista vigyortól, miközben vaskos ujjperceit dörzsölte, ahol a bőr már enyhén kipirosodott az ütés erejétől. Ő volt Jonas bátyja, egy hatalmas termetű, harminckét éves, egykori főiskolai amerikaifutball-játékos, akinek széles vállai és bikanyakú felépítése egykor tiszteletet parancsolt a pályán. Az elmúlt öt évet azonban azzal töltötte, hogy egyik katasztrofálisan megbukott, sötét üzleti vállalkozásból a másikba ugrált, mindezt pedig gátlástalanul és teljes egészében Maeve apai örökségéből finanszírozta. Számukra a lány nem volt több egy kimeríthetetlen bankautomatánál.
– Megpróbált rám emelni egy rohadt serpenyőt, Ma! – köpte Rex a padlóra, rekedt hangja tele volt felháborodással, miközben vastag nyakán megfeszültek az inak. Fejével a nehéz, fekete öntöttvas serpenyő felé bólintott, amely hatalmas csörömpöléssel landolt a drága olasz csempepadlón, megrepesztve a fugát. – Egy hálátlan, kiszámíthatatlan kis kóbor kutya. Meg kell tanulnia, hol a helye a táplálékláncban, mielőtt az a fattyú megszületik, és végleg tönkreteszi ennek a családnak a hírnevét és vagyonát!
Maeve még szorosabban, szinte görcsösen összegömbölyödött egy apró, remegő védőgömbbé a konyha jéghideg padlóján. Mindkét kezét kétségbeesetten, védelmezően fonta nyolc hónapos, fájdalmasan lüktető, duzzadt hasa köré. A könnyek most már feltartóztathatatlanul patakzottak az arcán, sós, forró cseppjeik maróan csípték a hideg márványt és a felrepedt ajkából szivárgó vért.
Feszülten figyelt, minden idegszálával a méhében rejtőző életre koncentrálva.
De nem érzett semmit.
Semmi. Nincs apró remegés. Nincs az a jól ismert, megnyugtató rúgás a bordái alatt. Eltűntek azok a finom, ritmikus csuklások, amelyek oly sokszor tartották benne a lelket a hosszú, sötét és magányos éjszakákon át, miközben a férje, Jonas a korábbi diákszövetségi barátaival vedelte a drága whiskyt valami belvárosi bárban. A méhéből áradó csend süketítő és rémisztő volt.
– Jonas… – suttogta Maeve elfojtva. Hangja alig volt több egy rekedt, szánalmas nyöszörgésnél, ami a padló porában halt el. Lassan, reszketve felemelte a fejét, és Rex sáros, karcolt bőr munkásbakancsai mögött a hatalmas, tölgyfa konyhaajtó felé irányította a tekintetét.
A férje pontosan ott állt, mintha egy tragikus festmény keretébe szorult volna. Jonas Ellison, a mindig kifogástalanul öltözött, jóképű, halk szavú, köztiszteletben álló könyvelő, akit pontosan húsz hónappal ezelőtt vett feleségül abban a gyönyörű, napfényes kápolnában. Ő volt az a férfi, aki Isten, a pap és egy templomnyi könnyező tanú előtt ünnepélyes esküt tett, hogy egy életen át tisztelni, védeni és becsülni fogja őt, jóban és rosszban. De Jonas most nem lépett előre. Nem vetette magát a felesége és a testvére közé. Átlátszó, vizenyős kék szemei tágra nyíltak a pániktól, idegesen, patkány módjára cikáztak az anyja és a fivére között. Vállai a tőle megszokott, szánalmas gyávasággal görnyedtek előre, kezeit pedig a drága öltönye zsebébe süllyesztette, mintha ezzel láthatatlanná válhatna.
– Csak maradj lent a földön, Maeve! – suttogta Jonas, de a hangja nem az aggodalomtól vagy a megbánástól remegett, hanem a puszta bosszúságtól és a kényelmetlenségtől. – Mi a fészkes fenéért kellett neked megint visszabeszélned anyának? Pontosan tudod, hogy Rexnek milyen borzalmas dühkitörései vannak, amikor ennyire stresszes a banki hitelek és a határidők miatt. Ha ma reggel egyszerűen, hiszti nélkül aláírtad volna a bizalmi alapod biztosítékát odaadó papírokat, akkor most semmi sem történt volna meg! Ezt a helyzetet te magad provokáltad ki! Te tehetsz róla!
– Jonas… a babánk… – suttogta a nő, miközben egy fájdalmas, fojtott zokogás szakította át a torkát, vér ízét hagyva a szájában. – Pontosan a méhemet találta el az ütés… Nem… nem érzem, hogy a baba mozogna. Istenem, Jonas, nem mozog!
Pamela gúnyosan, hangosan felhorkant, és megvetően integetett a levegőben a hatalmas gyémántgyűrűkkel díszített, csontos kezével, mintha csak egy bosszantó legyet akarna elzavarni.
– Ó, kérlek, kímélj meg minket ettől az olcsó, drámai színházi előadástól! A magzatok hihetetlenül ellenállóak az anyaméhben. Csak egy újabb szánalmas kifogást keresel arra, hogy elfuss a kórházba, hisztérikus jelenetet rendezz a sürgősségin, és elérd, hogy a pletykás szomszédok azt higgyék, mi bántalmazunk téged ebben a házban. Rex épphogy csak megérintett!
