A férjem övvel ütött meg, majd válásra kényszerített, de amikor felhívtam valakit, a szeretője arcáról eltűnt a mosoly

– És ha nem írom alá ezt a paksamétát? – kérdeztem, és egyenesen Diego szemébe néztem.

– Akkor pokollá teszem a létezésedet – hajolt le hozzám a férjem, leheletén érezni lehetett a méregdrága single malt whisky és a nyers gyűlölet szagát. – Olyan pereskedést zúdítok a nyakadba a legjobb gazdasági büntetőjogászokkal, ami évtizedekre elhúzódik. Hamis számlákat, hűtlen kezelést, gazdasági bűncselekményeket fogok a nevedhez kapcsolni az igazgatótanácsi jóváhagyásaidon keresztül. A végén olyan gigantikus kártérítési kötelezettség marad a nyakadban, hogy a börtönből szabadulva sem tudsz majd talpra állni életed végéig.

– Mekkora adósságról beszélsz, Diego?

– Elég nagyról ahhoz, hogy a neved egyet jelentsen a csőddel és a megsemmisüléssel – vágta rá habozás nélkül.

Egy pillanatig csend telepedett a szobára. Lassan odaléptem az ágyhoz, felvettem a papírok mellé készített aranytollat, és anélkül, hogy a kezem megremegett volna, mind a hat példány záradékát elláttam a kézjegyemmel: Clara Salazar-Herrera.

Diego gúnyos megkönnyebbüléssel fújtatott egyet, Renata pedig halkan felkacagott a háttérben.

Nem szóltam egyetlen szót sem. Bementem a gardróbba, elővettem egy szerény méretű utazótáskát. Három egyszerű pamutblúzt, két fekete szövetnadrágot, a személyes dokumentumaimat, a privát laptopomat, valamint a néhai anyai nagyanyámtól rám hagyott, antik réztollat csomagoltam el. Semmi ékszert, semmi bundát nem érintettem. Diego a hálószoba ajtajában állva, karba tett kézzel figyelte a távozásomat. Meggyőződése volt, hogy a némaságom a teljes kapituláció és a megtört lélek végső beismerése.

Másnap reggel, alig néhány perccel hét óra után, még el sem oszlott a hajnali köd a budai dombok felett, amikor a villa bejárata előtt egy furgon fékezett. Lorena, Diego kíméletlen és törtető nővére, valamint a férje, Mauricio Vane – aki a RutaNova gazdasági és pénzügyi vezérigazgató-helyetteseként felügyelte a könyvelést – fekete ipari szemeteszsákokkal a kezükben rontottak be a házba.

Lorena szó nélkül felment a lépcsőn, és a nappali beépített könyvtárából egymás után kezdte a zsákokba hajigálni a ritka művészettörténeti köteteimet és a családi fényképalbumaimat. Mauricio eközben kényelmesen letelepedett a konyhasziget mellé, kibontott egy dobozos kávét, majd amikor a bőröndömmel az előszobába léptem, olyan közel lépett hozzám, hogy émelyítően megcsapott az intenzív mentolos rágógumijának a szaga.

– Látod, Clara, a helyedben én mérhetetlenül hálás lennék a Salazar család nagylelkűségéért – mondta Mauricio, miközben lekezelően megkocogtatta az órája számlapját. – Diego megkímélt a nyilvános meghurcoltatástól. Kimentünk a házasságból anélkül, hogy a nyakadba varrnánk a felhalmozott hiányt.

– Mégis mekkora hiányról beszélsz, Mauricio? – kérdeztem hűvös nyugalommal.

– Nagyjából négyszázmillió forintról – mosolygott gúnyosan a férfi. – Ennyi ment el az elmúlt két évben olyan fiktív alvállalkozói szerződésekre, amelyeket a te adminisztratív kódoddal hagytak jóvá a központi rendszerben. Ha csak egyetlen rossz mozdulatot teszel a sajtóban vagy a felügyeletnél, ezek a papírok azonnal landolnak a Nemzeti Adó- és Vámhivatal bűnügyi igazgatóságán.

A ballonkabátom bal hajtókájába finoman beépített, mikroszkopikus optikájú nagy felbontású kamera észrevétlenül rögzítette Mauricio minden egyes gesztusát: a tenyérdörzsölést, a cinkos kacsintást és azt a leplezetlen cinizmust, amellyel a ciprusi és panamai offshore entitások közötti fiktív eszközmozgatásokról, a mérlegadatok manipulálásáról beszélt.

– Szóval jegyezd meg jól, kislány – tette hozzá Lorena a lépcső tetejéről egy köteg könyvet a földhöz vágva –, ha perelni próbálsz, te magad leszel az első számú vádlott a bíróságon!

Bólintottam, aláírtam az átadási-átvételi jegyzőkönyv Mauricio által elém tolt pótlólagos mellékletét is, majd fogtam a táskámat, és kiléptem a szemerkélő esőbe. A nehéz vaskapu kattanva záródott be mögöttem.

Nem hívtam taxit. Gyalog indultam el a lejtős utcán lefelé, távolodva a lakópark pásztázó kameráitól. Két sarokkal lejjebb, egy sűrű babérsövény takarásában két koromfekete Mercedes S-osztályú limuzin várakozott járó motorral. Ahogy közelebb értem, a második autó hátsó ajtaja kinyílt, és egy elegáns, makulátlanul szabott sötétszürke öltönyt viselő, ősz hajú úriember szállt ki belőle hatalmas fekete esernyőt tartva.

– Jó reggelt kívánok, Herrera asszony – lépett elém mély főhajtással. Az ernyőt azonnal fölém tartotta, megóvva az esőtől. – Édesapja a Boreal toronyházban várja önt. Az igazgatótanács rendkívüli ülését a vezérigazgató úr utasítására már összehívtuk.

A páncélozott limuzin sötétített ablaküvegében megpillantottam a saját tükörképemet: a sápadt arcomat, a szemem alatti sötét karikákat és az állkapcsom feszülését. Diego abban a téves hitben élt, hogy a Boreal Capital egy kívülálló, arctalan multinacionális befektetőcsoport, amelyet a szélhámos modorával és a kozmetikázott mérlegeivel könnyedén az ujja köré csavarhat.

Az ősz férfi udvariasan kinyitotta előttem a gépkocsi ajtaját. Éppen felléptem a kárpitozott küszöbre, amikor a férfi zakójának belső zsebében megszólalt a titkosított műholdas telefon. Egyetlen határozott mozdulattal a füléhez emelte a kagylót, hallgatott néhány másodpercig, majd mély, fémhideg baritonján így szólt:

– Értem. A felvétel alapján azonnal…

2. RÉSZ
– …felfüggesztettük a befektetés előkészítési folyamatát és a tőkekihelyezési engedélyt – fejezte be a mondatot az ősz férfi, miközben hűvös tekintettel lecsukta a telefon kagylóját. A szavai mögött rejlő kérlelhetetlen ridegségtől még a nyári fülledtségben is végigfutott a hátamon a hideg.

– Pontosan ki maga? – kérdeztem, miközben a kényelmes bőrülésbe süppedtem, és az autó nesztelenül kigyorsított a vizes aszfalton.