1. RÉSZ
A bőr tompa, mégis éles csattanása még percekkel később is visszhangzott a hálószoba mennyezetig érő falai között. Öt csapás. Nem hevenyészett, vak dühből elkövetett mozdulatok voltak ezek, hanem kimért, megfontolt büntetések. Diego Salazar úgy állt előttem a toszkán tölgyfa padlón, mintha nem a törvényes hitvesét, hanem egy raktári leltárhiányért felelős, engedetlen beosztottját regulázná meg a fegyelmi bizottság előtt. A vastag, sötétbarna marhabőr nadrágszíj még finoman ingott a jobb öklében; az aranyozott fémcsat tompán megcsillant a velencei kristálycsillár fojtott, sárgás fényében.
A franciaablak óriási üvegtábláin kíméletlenül kopogott a kora nyári zivatar. A szél időközönként megrázta a nehéz bársonyfüggönyöket, a padlón pedig – alig néhány centiméterre a mezítlábas talpamtól – apró, ezüstös szilánkok ragyogtak. A firenzei nászutunkon vásárolt, kézzel fújt terrakotta-opál váza maradványai voltak, amelyet Diego az első ordítás kíséretében söpört le az éjjeliszekrényről.
– Öt ütés egyetlen karcolásért egy olyan autón, amelyhez hozzá sem értem – suttogtam. A hangom nem remegett meg, bár a tüdőm minden egyes lélegzetvételnél sajgott, mintha forró parazsat lélegeztem volna be.
Diego megvetően felhorkant. Kidolgozott, méregdrága szabású ingének felső gombjai ki voltak gombolva, nyakán vöröslött a feszültség.
– Örülj, hogy ennyivel megúsztad, Clara – sziszegte, miközben lassan, fenyegetően visszahúzta a szíjat a nadrágja övbújtatóin keresztül. – Mindig pontosan ezt csinálod. Csendben maradsz, alattomosan bajt hozol a fejemre, tönkreteszed a tekintélyemet, aztán amikor felelősségre vonlak, azonnal felveszed a mártírok álarcát. Undorító ez a passzív-agresszív játék.
A szoba túlsó felében, a mahagóni komód márványlapjának támaszkodva Renata Cruz állt. Huszonhat éves volt, a RutaNova kommunikációs és PR-igazgatója. Arcán a bronzosító és a matt vörös rúzs még a fülledt viharban is makulátlan maradt. Semmi megrázkódtatás, semmi emberi szánalom nem tükröződött a mandulavágású szemeiben; olyan lezser, birtokló magabiztossággal támasztotta a csípőjét a bútoromnak, mintha ez a lakosztály, ez a házasság és ez a vagyon már hónapok óta kizárólag őt illetné meg. A jobb kezében az én metszett kristálypoharamat tartotta. Lassan, élvezettel forgatta benne a száraz vörösbort, mielőtt egy apró kortyot ivott belőle.
– Felesleges a színjáték, Clara – szólalt meg Renata. A hangja mézédes volt, tele leplezetlen gúnnyal. – Ma délután négykor a saját szememmel láttam a biztonsági monitoron, amikor elmentél a Porsche Cayenne mellett a mélygarázs lejárójánál. A lakáskulcsod ott fityegett a jobb kezedben. Pontosan végighúztad a bal sárvédőn. Nyolc centiméter mély barázda a fényezésen.
– Egész délután a felső dolgozószobában ültem a logisztikai auditálás kimutatásai felett – feleltem halkan, fel sem emelve a tekintetemet a padló szilánkjairól. – A garázsban sem jártam.
– Persze, mindig van egy tökéletesen felépített alibid – vont vállat Renata, majd a borospohárral Diego felé intett. – Diego, drágám, kár vesztegetni az energiádat erre az unalmas tagadásra. Tudod jól, hogy képtelen elviselni a jelenlétemet. A féltékenység nála már patológiás szintet ért el.
Diego arcizma megrándult. Elfordult tőlem, az ágyhoz lépett, és a zakója belső zsebéből egy vaskos, barna bőrmappát rántott elő, amelyet heves mozdulattal a fehér selyem paplanra hajított. A papírlapok suhogva csúsztak szét a hófehér huzaton.
– Válási és vagyonmegosztási megállapodás – jelentette ki Diego jeges határozottsággal. – Nem holnap, nem jövő héten: ma éjjel írod alá. Minden egyes példányt. És utána eltakarodsz innen anélkül, hogy még jobban besároznád a nevemet a városban.
A RutaNova Logisztikai Zrt. jelenleg megközelítőleg kilencmilliárd forint piaci kapitalizációjú vállalat volt, amelyet az elmúlt években a közép-európai áruszállítás egyik legagilisabb szereplőjeként tartottak számon. Diego azonban az utóbbi negyedévben kizárólag egyetlen dologról tudott beszélni: a harminckétmilliárd forintos gigantikus tőkeinjekcióról, amelyet egy tekintélyes magántőkealap, a Boreal Capital készített elő. Minden üzleti ebéden, minden zártkörű diplomáciai fogadáson, sőt még az éjszakai telefonhívásaiban is ez a szám lebegett a szeme előtt. Ez a tőkeemeléssel egybekötött felvásárlás jelentette volna számára a belépőt az ország legbefolyásosabb oligarchái közé.
– Egyetlen fillért sem kapsz – folytatta Diego, miközben fenyegetően fölém tornyosult. – Nem kapsz semmit a cég részvényeiből, nem tartasz igényt a villára, lemondasz a közös bankszámlák követeléséről, és kijelented, hogy semmiféle házastársi tartásra nem tartasz igényt sem most, sem a jövőben. Te egy vagyontalan senki voltál, amikor hozzád mentem, és pontosan úgy is fogsz távozni.
Renata ajkán lassan szétterült a diadalittas mosoly. Megkerülte a komódot, és kecses léptekkel Diego mellé lépett, megérintve a férfi karját.
– Amikor a Boreal-szerződés holnap délelőtt tizenegykor lezárul, Diego végre tiszta lappal indulhat – mondta Renata, és a tekintete metsző gúnnyal végigmért. – Olyan partnerrel az oldalán, aki érti a modern vállalati kommunikációt, elegáns, és valóban az ő intellektuális és társadalmi szintjén áll. Te csak egy ballaszt voltál a nyakán, Clara. Egy láthatatlan cseléd, aki még egy tisztességes vacsorát sem tud megszervezni anélkül, hogy ne nézne úgy, mint egy temetési vállalkozó.
A bordáim alatt tompa, lüktető fájdalom feszült, a hátamon a zúzódások helye égett a pamutblúz dörzsölésétől, de egyetlen könnycseppet sem engedtem kicsordulni. Megőriztem a lélegzetvételem egyenletes ritmusát. A selyemblúzom belső varrásába rejtett, ujjbegynyi mikroelektronikai eszköz miniatűr diódája alig láthatóan pulzált. A golyóstollnak álcázott, professzionális digitális hang- és frekvenciarögzítő az első fenyegető mondat elhangzása óta hibátlanul rögzített minden egyes hangsúlyt, minden zörejt, sőt még az öv suhogását is.
