– Hol van nálatok a vasalódeszka? – ez volt az első dolog, amit Raiszija Fjodorovna kiejtett a száján, miután átlépte egy idegen lakás küszöbét. Nem „jó napot kívánok”, nem „köszönöm, hogy befogadtatok”. Egyszerűen csak: hol van a vasalódeszka. Úgy, mintha nem vendégségbe jött volna, hanem egy raktárba.
Irina a folyosón állt, és bámult erre a nőre – a testes, köntöst viselő alakra, amely a kabátja fölé, az utcai ruhája, sőt, valamiért mindezt rögtön az előszobában, alig hogy lerúgta a kabátját, magára öltötte. Raiszija Fjodorovna háta mögött ott toporgott Szerézsa – a férj, a legközelebbi ember –, és a védjegyévé vált mosolyával, bűntudatosan mosolygott, ami annyit tett: hát tudod, az édesanya az édesanya.
Irina tudta. Már három éve mindent tudott.
– A szekrényben, a kamrában – válaszolta hűvösen.
– És miért nem a folyosón? – Raiszija Fjodorovna nem kérdezett, ő valaki más hülyeségét konstatálta tényként. – Nálunk mindig a folyosón állt. Úgy kényelmes. Szerézsinka, jegyezd meg – át kell rakni.
Szerézsinka bólintott.
Péntek este érkeztek meg – az egész cókmókjukkal. Két hatalmas bőrönd, egy batyu ágyneművel, egy doboz valamilyen konyhai edénnyel és egy szatyor papucs. Rengeteg papucs. Különböző méretűek. Úgy, mintha vendégeket készülnének fogadni.
– Mi véglegesen jöttünk – jelentette be Raiszija Fjodorovna az előszobában, és az új tulajdonos tekintetével mérte végig a lakást. – Szerézsja azt mondta – lesz elég hely. Hiszen háromszobás.
Irina a férjére nézett. Az a plafont tanulmányozta.
– Szerézsja semmit sem beszélt meg velem – mondta Irina.
– Na és akkor mi van? – Raiszija Fjodorovna őszintén meglepődött. – Hát ő a gazda. Vagy nem?
A gazda. Irina magában elmosolyodott. Egy olyan gazda, aki az édesanyja segítsége nélkül még egy orvosi időpontot sem tud magának kérni. Egy olyan gazda, aki naponta háromször hívja az édesanyját, hogy jelentse, mit ebédelt.
Azon az éjszakán nyitott szemmel feküdt, és hallgatta, amint a fal túloldalán Raiszija Fjodorovna bútorokat tol. Valami nyikorgott, csúszott, zuhant. Éjjel fél egykor.
– Szerézsja – szólította meg a férjét.
– Hm?
– Anyukád a bútort tolja a nappalinkban.
– Csak berendezkedik – felelte álmosan a férfi. – Ne zavard.
Reggel Irina kiment a konyhába, és észrevette, hogy a kávéfőzőjét betolták a sarokba, és a helyén valamilyen régi, csorba nyelű kotyogós kávéfőző áll. Az asztalon egy cetli hevert: „A kávéfőző méreg. Normális kávét fogunk főzni.”
A kávéfőzőt Irina vette magának. Fél évig spórolt rá.
Felvette a kotyogót, beletette a szekrénybe, visszahúzta a kávéfőzőt, és némán főzött magának egy kávét. Leült az ablakhoz. Kint szeptember volt – komor, nyirkos, az aszfalton nedves levelekkel. A hársfák már szinte teljesen kopaszok voltak.
Raiszija Fjodorovna fél tízkor bukkant fel – köntösben, fésulatlanul, az arcán a párna nyomával.
– Csinálj rántottát – mondta, rá sem nézve Irinára.
– Húsz perc múlva elindulok dolgozni.
– Na és? Húsz perc elég. Szerézsinka szereti paradicsommal.
Szerézsinka ekkor szintén kiballagott a konyhába – alsónadrágban és trikóban, édesen nyújtózkodva, teljesen elégedve önmagával.
– Anyu, kértél tejfölt – tegnap elfelejtettem venni – közölte.
– Nem baj, Iriska majd vesz. – Raiszija Fjodorovna máris nyitogatta a hűtőt, és revizori tekintettel vizsgálta a tartalmát. – Miféle túró ez? Zsírszegény? Ez nem étel. Normális kell. És a vaj sem az igazi. Meg a kenyér… – rázta a fejét. – Ti egyáltalán normálisan étkeztek?
Irina megitta a kávéját, a csészét a mosogatóba tette, és elindult öltözni.
A munkahelyén a monitor előtt ült, és a számokra próbált összpontosítani – egy kisebb könyvelőirodánál dolgozott, és a negyedéves beszámoló nem tűrt halasztást. De a gondolatai makacsul visszatértek otthonra. A folyosón álló bőröndökhöz. A köntöshöz. A kávéfőzőről szóló cetlihez.
A barátnője, Szveta ebédidőben hívta.
– Na, hogy vagytok ott? Megszoktátok a vendégeket?
– Ők nem vendégek – mondta Irina. – Ők élni jöttek.
Csend.
– Várj csak. Végleg?
– Végleg.
– És Szerézsja… beleegyezett?
– Szerézsja, Szveta, mindig beleegyezik anyuci döntéseibe. Hisz tudod.
Tudta. Mindenki tudta. Ez egy olyan nyílt családi berendezkedés volt, amit Irina kezdetben megható fiúi ragaszkodásnak vélt. Aztán a jellem gyengeségének. Most már a valódi nevén nevezte.
Ebéd után üzenet érkezett Raiszija Fjodorovnától – az asszony valahogy elmentette a számát, és kitanulta a csevegőalkalmazás használatát. Az üzenet egyetlen sorból állt: „Vegyél útközben csirkecombot, ne mellet – a mell száraz, rendes comb kell. Meg a tejfölt se felejtsd el.”
Irina elrakta a telefont.
Ült, és a lakásra gondolt. A saját lakására – amelyet a nagymamájától kapott, a saját nevére írattak, saját felújítással és saját kávéfőzővel. Arra, hogy három évvel ezelőtt költözött be oda Szerézsjával, tele reményekkel. Arra, hogy a remények lassan leülepedtek, mint a por – csendben, észrevétlenül, amíg mindent be nem borítottak.
Este, amikor a nedves városon keresztül hazafelé tartott, megállt a lakásszövetkezetnél. Csak úgy. Megállt az ajtónál. Bement.
A beszélgetés rövid és üzleties volt.
A lakásban sült hagyma szaga áradt – Raiszija Fjodorovna mégiscsak elkészített valamit saját maga, igaz, Irina serpenyőjében és Irina fűszereivel. A konyha úgy nézett ki, mintha polgári védelmi gyakorlatot tartottak volna benne: az összes fedő elhúzva, a törölköző közvetlenül a főzőlapra dobva, az asztalon pedig egy halom hagymahéj.
