1. RÉSZ: A CSÖND ÉS A KÖTŐDÉS TÖRVÉNYE
Amikor Santiago del Valle rám kiáltott a folyosón, az egyik iker még a mellkasomhoz simult, a másik pedig úgy nyújtotta felé a kezét, mintha engem kért volna számon rajta.
— Mit csinálsz a gyerekeimmel?
A dühödt bariton végigvágott a Lomas de Chapultepec-i palota boltíves márványpadlatán. A kezéből kicsúszott a súlyos marhabőr aktatáska; tompa, visszhangzó robajjal zuhant a monokróm, fekete-fehér sakktáblamintás kövezetre. A csat fémje felhasította az előtér feszült némaságát. Én a megkopott, hagyományos rebozót viseltem, amelyet a nagynéném varrt nekem Oaxaca hegyei között: vastag szövésű, indigókék kelme volt, szegélyén aprólékos kézimunkával hímzett, borostyánszínű napkorongokkal. Mateo mélyen, egyenletesen szuszogott a hátamhoz simulva a kendő biztonságos öblében, Nicolás pedig a mellkasomhoz szorítva, tágra nyílt, csillogó szemekkel fürkészte a zaklatott férfit.
A vödörből párolgó felmosóvíz szúrós ecetszaga elválaszthatatlanul keveredett a felmelegített anyatejpótló és a levendulás babahintőpor édeskés párájával. A lábszáramban remegtek az izmok a kimerültségtől, a tenyerem nyirkos volt, de nem lazítottam a tartásomon; a két apró test melege tartotta bennem a lelket.
— Nem bántom őket, uram — suttogtam, és a hangom alázatosnak tűnt ugyan, mégis volt benne valami megtörhetetlen szilárdság. — Csupán arra volt szükségük, hogy végre valaki felemelje őket. Hogy érezzék a szívverést.
Santiago tett egy ösztönös, nehézkes lépést felém, majd hirtelen megtorpant. Nicolás, aki a legapróbb idegen közeledésre is görcsös zokogásba rándult össze az elmúlt hetekben, most csendes maradt. Parányi, gömbölyű ujjai a hűvös levegőbe markoltak az apja felé, mintha hidat próbálna vonni kettejük közé. A hátamon Mateo kinyitotta sötét szemeit, megérezte a rezdülésemet, rám nézett, majd egy halk, megkönnyebbült sóhajtással visszahajtotta fejét a vállgödrömbe.
Ez volt az a megfoghatatlan pillanat, amikor Santiago arcának szigorú vonásairól leolvadt a rideg harag. Helyét a döbbenet és egy mélységes, sajgó tanácstalanság vette át.
A két fiú öt keserves hónapja makacsul elutasított mindenkit. A legdrágább magánügynökségektől felbérelt gondozónők tehetetlenül, váltott műszakban próbálták csitítani a hisztérikus rohamokat; a magánklinikák főnővérei steril orvosi eszközökkel, speciális, ergonomikus cumisüvegekkel és relaxációs frekvenciájú altatódallamokkal érkeztek, de a csecsemők addig üvöltöttek éjszakákon át, amíg a torkuk teljesen berekedt, és a bőrük márványosra nem hűlt a kimerültségtől. Mióta az édesanyjuk, Valeria elvérzett a császármetszés szövődményeiben, a mexikóvárosi rezidencia nem otthon volt többé, hanem egy rideg, félelemmel teli szanatórium.
Santiago a kétségbeesésében minden helyiségbe infravörös szenzorokat és digitális légzésfigyelő monitorokat szereltetett. A gyerekszoba falán három különálló kijelző villogott szüntelenül, jelezve a szoba mikroklimatikus adatait: huszonegy egész öt tized Celsius-fok, negyvenöt százalékos páratartalom, optimális oxigénszint. A mennyezetről méregdrága, pasztellszínű plüssfigurák lógtak alá, ám a fiúk rájuk sem pillantottak; tekintetük üresen tapadt a fehér mennyezetre.
A házban a híres gyermekpszichológus és viselkedéskutató, Renata Cárdenas irányított mindent feltétlen tekintélyuralommal. Valeria egykori gyermekkori barátnőjeként és bizalmasaként tüntette fel magát, Santiago pedig a gyász ködében úgy kapaszkodott a nő minden félmondatába, mintha az a legszentebb orvosi kinyilatkoztatás lenne.
— A csecsemőknek rideg szabályokra és szigorú protokollra van szükségük — szögezte le nekem Renata már a felvételem első órájában, miközben végigmérte egyszerű pamutszoknyámat és lapos talpú cipőmet. — Maga takarítani, port törölni és fertőtleníteni jött ide. Nem azért, hogy érzelmi kötelékeket alakítson ki. A határok átlépése azonnali elbocsátást von maga után.
— Néha a protokollnál többet ér egyetlen ölelés, asszonyom — feleltem akkor halkan, lehorgasztott fejjel.
Renata szája sarka gúnyos, fagyos félmosolyra húzódott:
— Ne képzelje magát az anyjuknak, Lucía. Maga csupán egy cserélhető alkalmazott a személyzeti listán.
Azon a fülledt, vihar előtti estén Santiago mégis a gyerekszoba küszöbén talált rám. A két rácsos kiságy közötti keményfa padlón ültem keresztbe tett lábbal, és halkan dúdoltam egy dallamot. Egy andalító, ősi altatót, amelyet édesanyám énekelt nekünk a déli hegyvidék árnyékában, amikor a szél rázta a kunyhó zsalugátereit.
Santiago a félhomályban fehér volt, mint a mész. A tapétára vetülő árnyéka megremegett.
— Ki tanította magának ezt a dalt? — a hangja olyan fojtottá vált, alig bírtam kihallani a digitális kijelzők halk berregéséből.
Ujjaimmal lassan végigsimítottam a pamutszövet szegélyén. Az utolsó, borostyánszínű napkorong alá rejtve, az eldolgozott szálak között ott pihent a két fakó, kézzel hímzett betű: V. D.
— Talán a babák emlékeznek arra a dallamra, amit a felnőttek az eszükkel már elfelejtettek — válaszoltam, egyenesen a szemébe nézve.
A milliárdos hosszú, kínos percekig szótlanul meredt rám, miközben fiai egyenletes szuszogása betöltötte a szobát.
A következő hetekben a feladatom észrevétlenül átalakult. Már nem csupán a port töröltem a könyvtárszoba polcairól. Amikor Renata nem tartózkodott a birtokon, türelemmel megtanítottam Santiagónak, miként fektesse tenyerét Nicolás lapockái közé, hogyan emelje fel Mateót anélkül, hogy a hirtelen mozdulat pánikot keltene a kicsiben, és hogyan modulálja mély hangját, hogy abból kiveszsszen a veszteségtől való bénító rettegés.
Egy aranyló reggelen a keleti szárnyban Santiago először merte megérinteni fia tenyerét úgy, hogy nem remegett a keze.
— Én vagyok az apátok — suttogta könnyeivel küszködve a kiságy fölé hajolva. — Későn érkeztem meg hozzátok, de mindennél jobban szeretlek benneteket.
Félrefordítottam a fejem, a szemem sarkából kitöröltem a szivárgó könnycseppet, és csendben az ajtó felé hátráltam.
