Aznap éjjel a telefonom folyamatosan villogott a sötét szobában. Áron üzenetei záporoztak, a hangvételük pedig percről percre váltakozott a fenyegetés és a szánalmas könyörgés között:

„Gyere haza azonnal, ne csinálj bolondot kettőnkből!”„Anyám idegösszeroppanást kapott, orvost kellett hívni hozzá a te önzésed miatt!”„Ne kényszeríts rá, hogy nyilvánosságra hozzam az igazságot a múltadról! Mindent elmondok a sajtónak!”

Az utolsó üzenet láttán sokáig meredtem a mennyezet árnyékaira.

– Mit gondol, mit tudhat rólam? – kérdeztem félhangosan, miközben Márton a szomszédos szobában éppen egy feszült hangú telefonbeszélgetést fejezett be.

A jogász belépett a szobába, kezében a még mindig világító készülékkel. Az arca szokatlanul sápadt volt a lámpa sárgás fényében.

– Nem az a kérdés, Eszter, hogy ő mit hisz magáról – mondta Márton elcsukló hangon. – Sokkal inkább az, hogy mi mit találtunk róla az elmúlt egy órában.

A telefonja ebben a pillanatban újra felcsendült. Márton a füléhez emelte, csak hallgatott, de a szemei tágra nyíltak, az ujjai pedig ráfeszültek a készülékre.

– Biztosak ebben? – kérdezte a vonaltól. – Azonnal értesítsék a helyszínelőket! Ne engedjék hozzányúlni semmihez!

Letette a telefont, és rám nézett.

– Mi történt? – kérdeztem, és a szívem hevesebben vert, mint a baleset pillanatában.

– Az ellenőrző csapat rábukkant egy titkos nyomra. De nem a vállalati szervereken, és nem is az irodájában találták meg a bizonyítékokat.

– Akkor hol?

Márton vett egy mély lélegzetet:

– A La Jolla-i lakásukban. A dolgozószoba könyvespolca mögött van egy rejtett, falba épített páncélszekrény. És Áron most ebben a pillanatban próbálja meg felfeszíteni, mielőtt a hatóságok odaérnének…

3. RÉSZ
– A széfet nem tudja kinyitni egykönnyen – mondta Márton a telefonba, miközben a kocsikulcsait kereste a zsebében. – A speciális zárszerkezetet még az apja terveztette az épület felújításakor. Két járőrkocsi már a helyszínre tart, a belső biztonsági szolgálat pedig lezárta az épület kijáratait.

– De mi lehet abban a páncélban, amiért ekkora kockázatot vállal? – kérdeztem, miközben a mankómra nehezedve próbáltam talpra állni. A gipsz súlya szinte a padlóhoz szegezte a jobb lábamat, de a testemben szétáradó adrenalin minden fizikai fájdalmat háttérbe szorított.

– Nem tudjuk pontosan – felelte az ügyvéd komor tekintettel. – De az informatikai igazgató elcsípett egy titkosított üzenetet, amelyet Áron tíz perccel ezelőtt küldött az egyik offshore közvetítőjének: „Ha a széf tartalmát megtalálják, nekem és az egész hálózatnak vége.” Nem maradhatunk itt, Eszter. Mint a lakás kizárólagos tulajdonosának és a családi vagyonkezelő felelősének, jelen kell lennie a széf hatósági felnyitásakor.

A tenger felől metsző, sós szél csapódott a vendégház teraszajtajának. Ahogy a kocsi felé botorkáltam, a réz iránytű a szövetkabátom hajtókáján halkan nekikoccant a gipszrögzítő fémcsatjának. Az a fémes, tiszta pendülés olyan volt a hűvös éjszakában, mintha a múlt ajtaján kopogtatna valaki, követelve az igazságot.

Bő másfél órával később a La Jolla-i luxustársasház harmadik emeleti nappalijában álltam. A csillogó márványpadlón sárfoltok éktelenkedtek a rendőri bakancsok nyomán, a fal mellett két egyenruhás őrködött, az ellenőrző csoport technikusai pedig éppen befejezték a hatalmas tölgyfa könyvespolc mögötti gipszkarton burkolat szakszerű kibontását.

A szoba túlsó sarkában lévő olasz bőrkanapén Ilona ült összeroskadva. A retiküljét olyan görcsösen szorította a mellkasához, hogy a bütykös ujjai teljesen elfehéredtek; a tekintete rémülten ugrált a hatósági emberek és a fia között.

Áron a dolgozószoba ajtófélfájának dőlve állt. Az elegáns selyemingje gyűrött volt, a nyakkendőjét félrerántotta, a homlokán sűrű verejtékcseppek csillogtak a mennyezeti lámpa fényében. Amikor meglátott a mankóimmal a küszöbön, felém indult, de a fiatalabb rendőrnő azonnal elébe lépett, intve, hogy maradjon a helyén.

– Eszter… kérlek, állítsd meg ezt az őrületet! – kiáltotta Áron, és a hangja hisztérikusan csengett. – Te vagy a feleségem! Jogunk van a magánélethez! Nem engedheted, hogy idegenek turkáljanak a személyes dolgainkban!

– Te magad mondtad a kórházban, Áron, hogy én csak veszíthetek – válaszoltam, és minden szavam nyugodtan, tisztán zengett a tágas helyiségben. – Te fenyegettél meg azzal, hogy nincstelenül teszel az utcára. Most miért remeg a kezed?

– Nem tudod, mik azok a papírok! Nem értesz te a gazdasági folyamatokhoz, tönkreteszel mindent, amit felépítettem!

– Ha minden törvényes, amit felépítettél, akkor miért van szükséged rejtekhelyre a falban?

A műszaki szakértő ekkor egy nehéz fémfűrésszel végzett az utolsó rögzítőcsavarral, és óvatosan kiemelt a falmélyedésből egy keskeny, matt fekete fémdobozt. Nem volt sokkal nagyobb egy átlagos cipősdoboznál, de a masszív acélfalak komoly súlyt sejtettek. A számkombinációs zár környékén mély, friss feszítésnyomok és karcolások éktelenkedtek.

– Valaki feszítővassal és kalapáccsal próbálkozott az érkezésünk előtt – jegyezte meg az egyik szakértő, sokatmondóan Áronra pillantva.

Márton Salamon előrelépett, és a kezében felmutatott egy apró, különleges profilú rézkulcsot.

– Ezt a lakás eredeti tervrajzaihoz csatolva, Varga András úr ügyvédi letétjében őriztük. A zárszerkezet egyedi mechanikájú, erőszakkal nem, kizárólag ezzel nyitható anélkül, hogy a belső rekesz automatikus vegyi megsemmisítője aktiválódna.

Áron arca hamuszürkévé vált, tett egy kétségbeesett lépést előre:

– Ne merje kinyitni! Nincs hozzá felhatalmazása! Az magántulajdon!