– Óriásit tévedsz, Áron – mondtam a kihangosított telefonba, minden remegés nélkül. – Nem a te házadból távozom. A saját vagyonomat veszem ki végleg a szánalmas életedből. És hidd el: a legértékesebb vagyontárgy, amit valaha birtokoltál, én magam voltam.

Amikor a rendőrök elköszöntek, magamra maradtam. Négy célzott hívást bonyolítottam le. Először a magánbankáromnak adtam utasítást a hozzáférések azonnali felfüggesztésére. Másodszor a közjegyzői irodát értesítettem a házassági különvagyon érvényesítéséről. Harmadszor a legfőbb bizalmasomat, gyermekkori barátnőmet, Nórát hívtam fel, aki azonnal indult a klinikára. Végül dr. Márton Salamont, apám egykori legfőbb jogtanácsosát tárcsáztam.

– Márton – szóltam a telefonba, amint meghallottam az idős jogász megfontolt hangját. – Szükségem van Áron Parker teljes személyi, munkaügyi és pénzügyi aktájára a holdingnál. És kérem, még ma este rendeljen el egy előre be nem jelentett, független belső könyvvizsgálatot a regionális igazgatói irodájában.

Rövid csend támadt a vonalban, majd Márton ünnepélyesen megkérdezte:

– Elérkezett az idő, elnök asszony? Felfedjük a valódi kilétét a menedzsment előtt?

Lenéztem a lábamon lévő nehéz gipszkötésre, majd ujjaimmal megérintettem a blúzomra tűzött hűvös réz iránytűt.

– Még ne. Hadd higgye még néhány óráig, hogy ő irányítja a játszmát.

Alig telt el negyedóra, a kórterem ajtaja teátrális lendülettel kitárult. Áron rontott be, sarkában az anyjával, Ilonával. Egyikük sem nézett a felpolcolt, bekötözött lábamra; tekintetükben csak sértett düh és megvetés parázslott. Ilona lila selyemsálját igazgatva egyenesen rám szegezte a manikűrözött ujját:

– Egy hálátlan, semmirekellő élősködő vagy! A fiam vérrel-verejtékkel megkeresett vagyonán lősz, az ő kenyerét eszed, és képes vagy ekkora botrányt csinálni az apósa temetésének estéjén!

Áron kihúzta a mellkasát, megigazította drága selyemnyakkendőjét, és fentről mért végig:

– Havonta száznyolcvanezer dollárt viszek haza igazgatóként. Nélkülem egyetlen szelet száraz kenyeret sem tudnál venni magadnak ebben a városban. Ha most nem kéred térden állva anyám bocsánatát, földönfutóvá teszlek!

Ebben a pillanatban csendesen kinyílt az ajtó. Belépett Nóra, oldalán dr. Márton Salamon fiatalabb partnerével, Júlia ügyvédnővel. Nóra egyetlen szó nélkül egy elegáns, dombornyomott fehér névjegykártyát helyezett a fém éjjeliszekrényre, pontosan Áron elé.

– A válóperrel, az azonnali vagyonmegosztással és a személyi zaklatással kapcsolatos minden további kérdésben mostantól kizárólag a jogi irodánkkal kommunikálhatnak – közölte Júlia hűvös, kimért hangon.

Áron felhorkant, és gúnyosan felnevetett:

– Ugyan már! Ennek a nőnek még egy tisztességes bejelentett munkája sincs három éve! Én vagyok a cégbirodalom nyugati partvidékért felelős regionális vezérigazgatója! Bármelyik bíróságon percek alatt semmisítem meg őt is meg magukat is!

Ráemeltem a tekintetemet, és a szemébe néztem:

– Akkor javaslom, Áron, hogy kapaszkodj nagyon erősen abba a kárpitozott székbe. Mert a zuhanás rendkívül mély lesz.

A szája szélére fagyott a fölényes mosoly. A tekintetében egy pillanatra felvillant a bizonytalanság fénye, ahogy a háttérben megpillantotta a folyosón várakozó Mártont, kezében egy vastag, lepecsételt fekete bőrmappával. A viharfelhők feltartóztathatatlanul gyülekeztek felettük, és egyikük sem sejtette még, milyen titkok lapulnak a lezárt akták mélyén.

2. RÉSZ
Márton Salamon megállapodott a szoba közepén. Karcsú, elegáns alakja a sötétszürke öltönyben fegyelmezett tekintélyt sugárzott, jobb keze pedig mozdulatlanul nyugodott a lezárt, sárgaréz csatokkal biztosított bőrmappán. Áron idegesen, ütemesen dobolni kezdett az ujjaival az ágy melletti fémasztalon, a feszültség szinte tapinthatóvá vált a levegőben.

– Mi a csodát rejteget abban az ócska táskában? – csattant fel Ilona, szemeit forgatva. – A menyemnek a ruháin kívül semmije sincs ezen a világon. Három éve hozta el abból a poros vidéki házból a fiam, miután a szerencsétlen apja csődbe ment és feldobta a talpát!

– Ha valóban így gondolja, asszonyom, akkor bizonyára nincs mitől tartaniuk a dokumentumok láttán – felelte Márton olyan kimért, fagyos udvariassággal, amely minden szitkozódásnál jobban vágott.

A helyiségre hirtelen olyan dermesztő csend telepedett, hogy tisztán hallatszott az infúziós állvány halk rezonálása és a gipszembe rögzített fémmerevítő apró koppanása, ahogy megpróbáltam kényelmesebb pozíciót találni a zsibbadó lábamnak. A tompa, lüktető fájdalom minden apró mozdulatra felhasított a térdemig, de az arcom egyetlen izma sem rándult. Nem adhattam meg nekik azt az elégtételt, hogy gyengének lássanak.

Áron hirtelen felpattant a bőrfotelből.

– Elég a színjátékból! Ez egy magántermészetű, családi ügy! Takarodjanak innen az ügyvédekkel együtt!

– Téved, Parker úr – lépett előre Júlia, és kihúzta a mappájából a frissen iktatott távoltartási és vagyonvédelmi beadvány másolatát. – Ez a pillanat volt az utolsó, amikor ezt magánügynek nevezhette. A súlyos gondatlanságból elkövetett segítségnyújtás elmulasztása és a hamis hatósági bejelentés bűncselekménynek minősül. Ez mostantól hivatalos büntető- és családjogi eljárás.

Áron arca eltorzult a dühtől, de a szeme sarkában már megjelent a kétségbeesett dac. Felém hajolt, egészen közel, a hangját mézesmázosra fogva, ami még a nyers ordításánál is taszítóbb volt:

– Eszter, édesem… gondold ezt át még egyszer. Még visszafordulhatsz a szakadék széléről. Aláírod a közjegyző előtt, hogy feltétel nélkül lemondasz a közös ingatlanról és a számlakövetelésekről a családomnak okozott lelki károkért cserébe, én pedig nagyvonalúan eltekintek attól, hogy feljelentést tegyek ellened a házastársi kötelezettségek elhagyása miatt. Kapsz egy tisztességes havi járadékot, és csendben elválhatunk.