1. RÉSZ A sürgősségi osztály hideg, steril neonfénye kíméletlenül világította meg a csempézett falakat, miközben a fertőtlenítőszer szúrós szaga mardosta az orromat. A San Diego-i egyetemi klinika folyosóján feküdtem egy félig leengedett oldalrácsú gurulóágyon; a jobb lábamat vaskos, merev párnákra polcolták fel, a bokám fölött pedig nyolc mély, húzódó öltéssel varrták össze a feltépett bőrt.

– Te már megtetted a feljelentést, Áron – néztem egyenesen a szemébe, és a pillantásom meg sem rezzent. – Kihívtad rám a rendőrséget, miközben az orvosok a véremet mosták le a műtőasztalon.

– Az csak egy félreértés volt! Pánikba estem a temetés miatt! – emelte fel a kezét védekezőn.

– A szándékos hazugság nem félreértés. A kegyetlenség nem bocsánatos bűn.

Nóra ekkor mögém lépett, és meleg, erős kezét a bal vállamra helyezte. Éreztem a vastag kötött pulóverének durva gyapját a tenyerem alatt; ez az apró emberi gesztus olyan biztonságérzetet adott, amelyből erőt meríthettem. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül.

Márton végül nem nyitotta ki a bőrmappát. Hűvösen végigmérte Áront, majd a zsebébe süllyesztette az arany Parker tollát.

– Nem itt és nem most tárgyalunk – jelentette ki a jogász. – Elsődleges feladatunk Eszter asszony azonnali, biztonságos elszállítása.

– Nem megy sehová! – vicsorította Áron. – A törvényes feleségem! Jogom van hazavinni!

– Már nem sokáig – vetettem oda halkan.

Ilona a ridiküljéből előrántott egy finoman hímzett csipkekendőt, teátrálisan a szeméhez nyomta, és hangos szipogásba kezdett:

– Az én drága fiam egész felnőtt életében a lelkét is kidolgozta másokért! Eltartott téged, luxust biztosított neked, és most ez a hálátlan, hidegszívű teremtés tönkre akarja tenni a jó hírét a társaságban!

– Az ön fia ma délután a rendőrségnek azt hazudta, hogy nem sérültem meg, csak szeszélyből távol maradtam – fordultam felé, és a szavaim tisztán csengtek a teremben. – Miközben ötvenkét alkalommal hívott fel, hogy a törött csontjaimmal álljak a gáztűzhely mellé. Ön szerint ez a tisztelet?

Ilona szája dühösen megremegett, a ráncai elmélyültek a púderezett arcon:

– Egy rendes feleségnek kutya kötelessége ellátni a háztartást, bármi történjék! A férj a család feje!

– A férjnek viszont nincs joga hamis vádakkal rendőrt hívni a feleségére, asszonyom – vágott vissza keményen Júlia.

Áron ekkor újra felém lépett, olyan fenyegető közelségbe, hogy megcsapta az orromat a drága, fűszeres Tom Ford arcszeszének émelyítő illata.

– Nem tudod, kivel akarsz ujjat húzni, te kis senki – súgta a fogai között, hogy a többiek ne hallják tisztán. – Eltiporlak.

– Dehogynem tudom – feleltem suttogva, de olyan belső acélossággal, ami azonnal megállította. – Három éve nézem nap mint nap a kisszerűségedet.

A tekintete hirtelen a kabátom hajtókájára siklott, ahol a réz iránytű tompán verte vissza a mennyezeti lámpa fényét. Az apám emléke. Az egyetlen tárgy, amit soha nem engedtem, hogy lecseréljen valami drága, kérkedő ékszerre.

– Még ezt az ócska vacakot is én fizettem neked, nem igaz? – kérdezte megvetően, a brossra bökve.

– Nem. Ezt édesapám adta nekem.

– Az az ember, aki semmi mást nem hagyott rád, csak egy üres, szánalmas életet?

Márton ekkor egyetlen lépéssel Áron mellé ért, és a hangja mélyebb, vészjóslóbb volt, mint valaha:

– Nagyon vigyázzon a szavaira, Parker úr. Minden egyes mondata feljegyzésre kerül.

– Maga csak egy felbérelt zugügyvéd! – förmedt rá Áron.

– Én az Északcsillag Logisztikai és Szállítmányozási Holding vezető jogtanácsosa vagyok – mondta Márton rezzenéstelen arccal. – Maga pedig csupán addig a holding regionális igazgatója, amíg a tulajdonosi testület úgy látja jónak. Egyetlen aláírással megszüntethető a megbízatása.

Áron szeme elkerekedett, a torkán akadt a szó. Ilona ijedten kapta el a fia karját.

Másnap délelőtt Nóra és egy magánápoló segítségével tolószékben hagytam el a kórházat a személyzeti kijáraton keresztül, messze elkerülve a főbejáratot. A klinikai fertőtlenítő és a vér émelyítő szaga még hosszú órákig ott kísértett a hajamban és a ruhámban. Egy csendes, eldugott tengerparti vendégházba szállítottak Coronado közelében, ahol a fapadlón halkan koppant a mankóm, és a nappali antik faliórája minden egész órában rekedt, tompa kattanással ütötte el az időt. A végtelen óceán morajlása az ablak alatt végre némi nyugalmat hozott a meggyötört testemnek.

Délután háromkor halk kopogtatás után Márton lépett be a verandára. Levette a kalapját, és leült a velem szemközti fonott székbe.

– Megtettük a szükséges lépéseket – kezdte a jogász, kinyitva a noteszét. – A bíróság elrendelte a közös számla ideiglenes zárolását. Áron egyetlen dollárhoz sem férhet hozzá az engedélyünk nélkül. De ez még csak a kezdet.

– Találtak valamit az audit során? – kérdeztem, miközben a kezemben tartott meleg teáscsészét szorongattam.

Márton arca elkomorult, a homlokán mély ráncok gyűltek össze.

– Nem is keveset. Az előzetes jelentések szerint az elmúlt két évben több tucat gyanús, egymásnak gyökeresen ellentmondó banki átutalás történt a regionális fejlesztési alapból. Olyan tételeket könyveltek el, amelyeket Áron hivatalosan családi reprezentációs kiadásként vagy belső logisztikai bónuszként tüntetett fel.

– És valójában hová vándorolt az a pénz?

Márton nem válaszolt azonnal. Mélyen a szemembe nézett, mintha mérlegelné, elbírom-e a választ a sérülésem mellett.

– Nem a ti közös életetekre költötte, Eszter. Van azonban ennél sürgetőbb gondunk is. Az auditcsoport és az igazságügyi informatikusok ma este hétkor hatósági kísérettel lépnek be Áron irodájába. Ha a feltételezéseink beigazolódnak, holnap reggelre a válás lesz a legkisebb gondja az életben. A szövetségi pénzügyi felügyelet is bekapcsolódhat.