“Egy ideiglenes közigazgatási végzés, amely egy lejárt önkormányzati megállapodás alapján kiadott, Callum.

Negyvennyolc órát ad neked.

Az ügyvédeim holnap reggel kilenckor indítványt nyújtanak be a visszavonás érdekében.”

Conrad Voss két szándékos lépést tett előre, a botja hegye koppant a márványon.

Halványkék szemei teljesen Tessára sikedtek el a fia mellett, és teljesen Tessára szegeztek.

“Te vagy a tanár,” mondta Conrad.

Hangja olyan volt, mint a kavics, ami víz alatt mozog.

“Én vagyok a Briar House igazgatója, Mr. Voss,” válaszolta Tessa, miközben az állát kiegyensúlyozta.

“Egy nagy kockázatú gyermekfelügyeleti művelet egy hanyatló kereskedelmi folyosóban,” jegyezte meg Conrad, lassan körözve őt, mint egy felügyelő, aki rakományt értékeli.

“Évi huszonkét százalékos hiánysal működünk, amelyet elsősorban a tavalyi megyei költségvetésben csökkentett önkormányzati támogatásokból finanszíroznak.”

Tessa nem pislogott.

“Csak tavaly negyvenkét gyereket vittünk ki a sürgősségi menedékhelyekről, Mr. Voss.

Mind a negyvenkettő jelenleg járási iskolákban tanul.

A hiányunk háromszázezer dollár.

Ennek a birtoknak a negyedéves catering költségvetése valószínűleg négyszerese ennek.”

Halálos csend telepedett a előcsarnokra.

A szoba széléről Bennett Crowley összerezzent.

Pierce rövid, gúnyos nevetést hallatott.

“Ő bájos, Callum.

Megtaláltad egy leveskonyhában, vagy a Michigan Avenue-n sétált, hogy aprópénzt keressen?”

Tessa lassan elfordította a fejét, csendes megvetéssel nézte Pierce-t.

“Megtaláltam az unokatestvéredet a Michigan Avenue-n, miután felborított egy ötéves fiút, és a saját kávéját az ujjára öntötte,” mondta tisztán.

“Legalább volt annyi esze, hogy bocsánatot kérjen a gyerektől.

Ez már így is sokkal alkalmasabbá teszi őt a család vezetésére, mint te.”

5. fejezet: Kihívás a magánkönyvtárban

Conrad Voss nem nevetett, de vékony szája sarka egy pillanatra felfelé rándult.

“A vacsora fel van szolgálva,” jelentette be az öregember, hátat fordítva nekik, és szó nélkül a bankettterem felé indult.

Az étkezés pszichológiai ostromháború gyakorlata volt.

A Voss Holdings igazgatótanácsának hét tagja ült egy negyven láb magas mahagóni asztal körül, minden villával úgy csengett a finom porcelán, mint a kis ezüst harangok.

Pierce negyven percet töltött azzal, hogy megpróbálja lebontani Tessa hátterét, finoman kihallgatva őt a vállalati irányításról, a Voss család adókötelezettségeiről és a független házassági szerződés jogi meghatározásáról.

Tessa minden kérdésre nyugodt prezitaziitával válaszolt, mint egy nő, aki heti háromszor foglalkozik dühös állami engedélyezési ellenőrökkel.

Amikor Pierce megpróbálta sarokba szorítani őt a Briar House alapítvány szerkezetében, ő fejből elmondta az Illinois Non-Profit Szervezetek Törvényének vonatkozó szakaszait, beleértve a vállalati vagyonátruházásra vonatkozó törvényi korlátozásokat.

Amikor a desszerteket kipakolták, két idősebb igazgatótanácsi tag halkan bólintott egyetértően.

Callum mellé ült, ritkán beszélt, jelenléte nehéz és védelmező volt, keze időnként a szék szélén pihent, amikor Pierce félbeszakította a mondatát.

Tíz fél perckor Conrad ezüst villájával a kristálypoharához kopogott.

A szoba azonnal elcsendesedett.

“A testület a privát könyvtáramban fog összeülni,” mondta Conrad, miközben felállt a székéből.

“Callum.

Pierce.

Csatlakozol hozzánk.

Mrs. Voss várhat a konzervatóriumban.”

Tessa felállt az asztal többi tagjával.

Figyelte, ahogy Callum követi apját a hosszú folyosó végén lévő nehéz dupla ajtókon.

Nem járt a konzervatóriumba.

Ehelyett visszasétált a főgalériába, ahol a család történelmi portréi tompa fények alatt lógtak.

Tíz perccel később a bőrtalpak halk kattanása visszhangzott mögötte.

Nem Callum volt.

Pierce Voss a galéria bejáratánál állt, friss italt tartott, csendben eltűnve a könyvtári gyűlésről.

“Azt hiszed, ma este nyertél, ugye?”

kérdezte Pierce, miközben egy antik oldalasztalnak dőlt.

Tessa nem fordult meg.

Folytatta tanulmányozását egy 1952-es fekete-fehér fényképen, amely az eredeti Voss teherszállító dokkokat mutatta a Chicago folyón.

“Azt hiszem, az apád kimerítőnek talál, Pierce.”

Pierce arca elsötétült, az alkohol végre levetkőzte vállalati személyiségének sima látszatát.

“Apám nem az, aki jövő hónapban szavaz, Tessa.

Az öt független igazgató a következők:

És nem érdekli őket Callum hősies megmentése egy tanárnőn.”

Három lassú lépést tett közelebb, hangja kegyetlen suttogássá vált.

“Callum elmondta, miért van szüksége annyira erre a házasságra?”

Tessa felé fordult, kezeit finoman összekulcsolva előtte.

“Mindent elmondott, amit tudnom kellett.”

“Ő mondta neked, mit írt Bennett a szerződésedhez,” gúnyosan felhorkantotta Pierce.

“Elmondta neked a South Loop terminálprojektből eltűnt nyolcmillió dollárról?”

Tessa arckifejezése mozdulatlan maradt, de az elméje a részletekre zárt.

“Callum hét éve vezeti azt a részleget,” mondta egyenletesen.

“Pontosan,” mondta Pierce, két lépésre közel állva, lehelete drága bourbon illatú volt.

“És három hete belső megfelelőségi ellenőreink felfedeztek egy nyolcmillió kétszázezer dollár jogosulatlan átutalását a South Loop építési rezervátumból egy nem jegyzett külföldi számlára Zürichben.

Callum maga írta alá a táviratengedélyt.”

Pierce mosolygott, ragadozó csillogással a szemében.

“Apám ultimátumot adott neki: bizonyítsd be, hogy ez jogos szerzés volt, mire a testület ülése, vagy add át nekem az irányítást.

Callum nem azért vett feleségül, hogy stabilnak tűnj, Tessa.

Azért vett feleségül téged, mert családi szabályzatunk szerint egy házas ügyvezető igazgatót nem lehet eltávolítani pénzügyi szabálytalanságok miatt egyhangú igazgatói döntés nélkül.

Nem vagy a partnere.

Te vagy az ő emberi pajzsa.”

6. fejezet: A papírnyom a padlódeszkák alatt

Tessa nem válaszolt azonnal.

Pierce szemébe nézett, észrevette a kezének enyhe remegését, a hajvonalánál lévő izzadságot, és a kegyetlen mosoly mögött rejtőző teljes kétségbeesést.