“Mert 1982-ben a megyei jegyző tévesen benyújtotta az eredeti megállapodást egy elavult területindexen.

Callum két héttel ezelőtt negyvenezer dollárt költött arra, hogy három független címkutatót alkalmazzák, hogy megtalálják a mikrofilmet a cicerói önkormányzati levéltárban.”

Tessa felnézett az oldalról, szkepticizmusa nem engedett.

“Ha Callum két hete megvolt ez, miért nem mutatta meg a bíróságnak, mielőtt Pierce benyújtotta a kilakoltatást?”

“Mert egy ilyen terhet csak két fél állíthat ki” – magyarázta Bennett.

“A bejegyzett ingatlantulajdonos, aki Callum még nem volt – vagy a telephelyen lakozó engedéllyel rendelkező gyermekfelügyeleti tisztviselő.”

Tessa megállt.

“Én.”

“Pontosan.

Ha Callum a házasságod előtt érvényesítette volna, Pierce jogi csapata tizennyolc hónapig hagyatéki felülvizsgálatra zárta volna, amíg az ingatlan elromlott.

De az illinoisi családi vagyonjogi törvények szerint a házastárs, aki elsődleges adminisztratív engedéllyel rendelkezik, azonnali törvényi akadályt jelent a kereskedelmi nemteljesítési eljárások ellen.”

Előhúzott egy friss, tiszta jogi nyilatkozatot az aktatáskájából.

“Írd alá ezt a lakhatási és oktatási megállapodásról szóló nyilatkozatot.

Van egy futárom, aki kint vár egy motorkerékpárral, hogy közvetlenül átadja a felügyelő bírónak a kancelláriás osztályon, mielőtt az ügyintéző iroda négy fél órakor bezár.”

Tessa felvette a tollát.

Megnézte a jellegzetes sort.

Tessa Harland-Voss, igazgató és kurátor.

Keze a papír fölött lebegett.

“Ha aláírom ezt, Pierce tudja, hogy Callum az engedélyemet használja arra, hogy blokkolja őt.”

“Pierce már tudja,” mondta Bennett gyengéden.

“A kérdés az, hogy hagyod-e, hogy elvegye az épületedet, miközben te aggódsz az érzései miatt.”

Tessa határozott, határozott vonásokkal írta alá a nevét.

Bennett átvette a papírt, fújta a tintát, és borítékba csúsztatta.

Odalépett az ablakhoz, kissé kinyitotta a szárnyát, és egyszer fütyült.

Egy fekete bőrruhás futár rohant fel a verandán lépcsőn, átvette a borítékot, majd visszatűnt az esőben.

Öt perccel később Bennett telefonja rezegett az asztalon.

Megnézte a kijelzőt, és átadta Tessának.

“Callum vagyok.”

Tessa a telefont a füléhez emelte.

“A nyilatkozatot elküldték,” mondta, mielőtt megszólalhatott volna.

“Jó,” válaszolta Callum.

“Most menj ki a verandádra.”

“Miért?”

“Mert Pierce ügyintézője elektronikus felfüggesztést kap a Chancery Court-tól.

És azt akarom, hogy Pierce lássa, te voltál az, aki benyújtotta.”

Tessa kilépett a nedves esti levegőbe, és figyelte, ahogy a két munkazakós férfi egyszerre nézi a mobiltelefonjaikat.

4. fejezet: Az éjféli vacsora a Lake Forest Komplexumban

A fekete városi kocsi hat órakor érkezett Tessához.

Negyven percet töltött a Briar House harmadik emeletén lévő kis lakásában, miközben átöltözött az egyetlen hivatalos ruhájába: egy egyszerű, padlóig érő sötét smaragdzöld hüvelyre, amit négy évvel ezelőtt egy egyetemi jótékonysági gálára vett.

Nem viselt ékszert, csak azt a sima platinaszínű gyűrűt, amit Callum aznap reggel az ujjára csúsztat.

Az út Lake Forestbe ötven percig tartott a sűrű forgalom közepette.

A Voss család birtok nem volt otthon; Ez egy erőd volt, amelyet tizenkét láb magas kovácsoltvas kerítés, gondozott boxfa sövények és magánbiztonsági ellenőrzőpontok vettek körül, amelyeket fülhallgatóval és taktikai esernyővel rendelkező férfiak vezettek.

Amikor az autó megállt a kőportikó alatt, Callum már a lépcső alján várakozott.

Másképp nézett ki a birtok külső reflektorfényei alatt.

A formális visszafogottság még mindig megvolt, de vállai feszültek, sötét szemei a környéket pásztázták, mielőtt személyesen kinyitotta az ajtaját.

Felajánlotta a karját.

Tessa nem vette el azonnal.

“Az unokatestvéred emberei tizenöt öt órákor indultak,” mondta, miközben a kavicsra lépett.

“Tudom.”

“Elvitték a teherautójukat, de két magánőrt hagytak az utca túloldalán parkolva.”

Callum arckifejezése gránitból faragott maradt.

“Ott maradnak reggelig.

Pierce nem enged könnyen.”

“És mi lesz ma este?”

“Ma este apám bemutatja a feleségemet az igazgatótanács végrehajtó bizottságának,” mondta Callum, hangja halk volt, ahogy felmásztak a kőlépcsőn.

“Megpróbálják megtalálni, hol törsz el.

Pierce azt fogja mondani, hogy túl vagyunk a saját hatáskörömön.

Cecily Arden emlékeztetni fog, hogy neki a helyedben kellett volna lennie.

Apám mindent megfigyel, és nem szól semmit a desszertig.”

Tessa a hatalmas, faragott mahagóni ajtókra nézett előtte.

“És te?”

“Melletted állok,” mondta Callum, kissé elfordítva a fejét, hogy találkozzon a tekintetével.

“Nem azért, mert szeretlek, Tessa.

Hanem mert aki ma este kihív téged, engem is kihívást jelent.”

A nehéz ajtók befelé nyíltak.

A előcsarnok háromemeletes volt, egy ikerlépcső és egy hatalmas kristálycsillár uralta, amely hideg fényt vetett a fehér márványpadlóra.

A márványkandalló közelében Conrad Voss állt.

Hetven évesen a Voss Holdings patriarchája úgy nézett ki, mint egy öregedő sólyom, aki enyhén támaszkodott egy ezüsttetős botra, ezüst haját egyenesen hátrafésülve a homlokáról, amelyet évtizedek könyörtelen üzleti manőverei szegélyeztek.

Mellette egy fiatalabb férfi állt, akinek Callum sötét haja volt, de semmi önuralom nem volt.

Pierce Voss egy drága, háromrészes öltönyt viselt, ami kissé túl szűknek tűnt a testalkatához, egy csésze whiskyt tartott lazán az egyik kezében, szája könnyed, arrogáns mosolyra húzódott.

“Nos, no nos,” visszhangzott Pierce hangja a márványon.

“Megérkezik a titkos menyasszony.

Azt hittem, a Humboldt Parkban fogja a kartondobozokat pakolni.”

Callum karja szilárdan maradt Tessa keze alatt.

“Jó estét, Pierce,” mondta Callum egyenletesen.

“Remélem, megkapta az elektronikus parancsot a Chancery Osztálytól?”

Pierce mosolya nem halványult meg, de szorosabban markolta az üveget, míg az ujjpercei elsápadtak.