Néha elég napról napra meggyőzni az embert arról, hogy hálásnak kell lennie azért, ami jog szerint amúgy is az övé.
A pénzügyek története sem tűnt el nyomtalanul.
A konzultációk és az iratok ellenőrzése után Krisztina beleegyezett, hogy részletekben visszafizeti anyának a pénzt. Minden megállapodást írásba foglaltunk.
Nem hagyatkoztam többé olyan mondatokra, mint:
„Hiszen rokonok vagyunk.”
„Hát nem bízol meg bennünk?”
„Minek a papír a családtagok között?”
Pontosan a családtagok között van a legnagyobb szükség a papírokra.
Krisztinával szinte nem is tartottuk a kapcsolatot.
Anya ritkán válaszolt a hívásaira.
Nem tiltottam meg.
Végül is a lánya volt.
Az ő döntése.
De többé senki sem fért hozzá anya számláihoz.
Senki sem ellenőrizte a telefonját.
Senki sem döntötte el, melyik szobában aludjon.
És senki sem nevezte cselédnek.
Egyik este a teraszon ültünk.
A nap már lemenőben volt.
Anya hozott két csésze teát, és az egyiket letette elébe.
— Natasa?
— Mi az?
— Mit tettél volna, ha Julian azonnal felismer azon a napon?
Elgondolkodtam.
— Nem tudom.
— Talán minden másképp alakult volna.
— Lehet.
Elmosolyodott.
— Bolond.
Elnevettem magam.
— Miért?
— Hát így elrontani mindent.
— Miben is?
Anya a tiszta kőteraszra nézett.
Az új ajtóra.
A csészéje mellett heverő kulcsokra.
És halkan így szólt:
— Meglátta a ház úrnőjét, és azt hitte, idegen áll előtte. A ház igazi úrnőjét meg cseléddé tette.
Megfogtam anya kezét.
Julian azon a napon valóban hibázott.
De nem akkor, amikor nem ismert fel.
Még csak nem is akkor, amikor az orrom előtt becsapta az ajtaját.
A legnagyobb hibája sokkal korábban történt.
Abban a pillanatban, amikor úgy döntött, hogy a kedvesség egyenlő a gyengeséggel.
Hogy az édesanyám hallgatása beleegyezést jelent.
Hogy az én távollétem közömbösséget takar.
És hogy ha hat éven át idegen házban úgy viselkedik az ember, mint a gazda, akkor az egy nap tényleg az övé lesz.
Nem lett az.
A ház ott maradt, ahol volt.
Anya a saját otthonában maradt.
Én visszatértem a saját családomhoz.
Azok az emberek pedig, akik cselédnek nevezték az édesanyámat, egy szép napon maguk hordták ki a kapun az utolsó dobozt a holmijukkal.
És ezúttal már nem volt kulcsuk hozzá.
