— Jogos lakónak tartjátok magatokat? — kérdeztem.

Krisztina keresztbe fonta a karját a mellkasán.

Julian megvonta a vállát.

Egyszer bólintottam.

— Rendben. Akkor este kilencig tisztázzuk, hogy mit mond erre a törvény.

Anyával felmentem az emeletre, kizárólag azért, hogy elhozzuk a személyes holmiját.

Meglepően és megalázóan kevés volt belőlük.

Régen egy nagy, világos hálószobája volt.

Most Krisztina és Julian átköltöztette a garázs melletti kis szobába.

Pontosan ott állt egy szűk szekrény néhány ruhával.

Egy doboz fotókkal.

Gyógyszerek.

Egy régi köntös.

És egy bőrönd.

Édesanyám egész életét egyetlen kis szobába zsúfolták be abban a házban, amelyet az ő számára vásároltam.

Néma csendben összepakoltam a holmiját.

Aztán elindultunk.

Néhány kilométerre a háztól elszállásoltam anyát egy csendes szállodában.

Meleg vacsorát rendeltem.

Megbeszéltem egy ápolónővel, hogy vizsgálja meg a térdeit és a kezeit.

Amikor anya végre lefeküdt pihenni, kiléptem a folyosóra, és egyetlen telefonhívást indítottam.

Oleg Voronyenko hosszú éveken át intézte az ukrajnai jogi és vagyoni ügyeimet, amíg külföldön dolgoztam.

Mindent elmeséltem neki.

Csak két kérdést tett fel.

— Kötöttél valaha bérleti szerződést a nővéreddel vagy a férjével?

— Nem.

— Fizettek neked akár egyszer is lakbért?

— Egyetlen hrivnyát sem.

Rövid csend következett.

Aztán Oleg hangja megváltozott.

— Natasa, ne vitatkozz velük tovább. Küldj át nekem mindent, amid a házzal kapcsolatban van.

Kinyitottam a laptopomat.

Tulajdoni lapok.

Adatok a nyilvántartásból.

Adózási dokumentumok.

Közüzemi szerződések.

Banki átutalások.

Minden papír, amelyet gondosan őriztem az évek során, amíg Julian a nappaliban állt, és úgy viselkedett, mintha ő dönthetné el, jogomban áll-e belépni a saját házamba.

A kora este folyamán Oleg újra felhívott.

Hallgattam őt anélkül, hogy félbeszakítottam volna.

Aztán odaléptem a szállodai ablakhoz, és néztem, ahogy az estéli fény lassan elhalványul a város felett.

— Mit kell tennem? — kérdeztem.

— Semmi mást — válaszolta. — Csak légy ott a háznál kilenckor.

20:45-kor kanyarodtam be az utcámba.

A ház fényárban úszott.

Az út szélén autók álltak.

A beltérből zene szűrődött ki.

A nagy ablakokon keresztül láttam, hogy Krisztina és Julian úgy fogadja a vendégeket, mintha néhány órával ezelőtt semmi sem történt volna.

Mintha ez az ő otthonuk lett volna.

Mintha az édesanyám ma nem térdelt volna a teraszon.

Mintha én meg sem tértem volna.

És akkor mögöttem felvillantak a fényszórók.

Egy autó.

Utána a második.

Majd a harmadik.

Lefékeztem a házzal szemben, és az órámra néztem.

20:59.

A bejárati ajtó kinyílt.

Julian lépett ki a verandára.

A kezében még mindig ott tartotta a poharat.

Ugyanaz a köntös volt rajta.

És az arcán ugyanaz az önelégült mosoly ült.

Aztán észrevette, hogy ki érkezett mögöttem.

És a mosoly eltűnt.

Az első autóból Oleh Voronyenko szállt ki.

Sötét öltönyben, vékony mappával a keze alatt egyáltalán nem úgy festett, mint valaki, aki bulizni jött.

A második autóból egy ötvenes éveiben járó férfi szállt ki aktatáskával és egy kisebb szerszámos bőrönddel.

A harmadikból még ketten.

Julian lassan letette a poharat a kőpárkányra.

— Natasa, mi ez a cirkusz?

Becsuktam az autó ajtaját.

— Te akartad mindent tisztázni, mint a felnőttek. Hát tisztázzuk.

A verandára kirohant Krisztina.

Már átöltözött estélyi ruhába. A háta mögött az ajtóban megjelentek a vendégek.

A zene elhallgatott a házban.

— Te komolyan ügyvédet hoztál ide? — sziszegte a nővérem.

— Igen.

Oleh odalépett hozzánk, és röviden köszönt.

Julian azonnal beszélni kezdett:

— Ha ön ügyvéd, akkor el kell magyaráznia neki, hogy nem tehet ki minket csak úgy a házból. Két éve élünk itt.

— Éppen ezért vagyok itt — válaszolta nyugodtan Oleh. — Hogy senki ne tegyen semmit törvényellenesen.

Julian győzedelmesen rám nézett.

De Oleh folytatta:

— És azért is, hogy a ház tulajdonosa ne kövessen el többé olyan hibát, hogy idegeneknek engedi birtokba venni a vagyonát.

A mosoly eltűnt Julian arcáról.

— Idegeneknek?

— Jogi értelemben ön idegen ennek a háznak a tulajdonosával szemben.

Krisztina felháborodottan horkantott fel:

— A saját testvére vagyok!

— A családi kapcsolat nem ad tulajdonjogot az ingatlanhoz — felelte Oleh.

Kinyitotta a mappáját.

— Ellenőriztem az iratokat. A házat Natalija Kovalenko vásárolta a saját személyes pénzéből. A tulajdonjog kizárólag a nevére szól. Krisztina asszonynak vagy a férjének semmilyen tulajdonrésze sincs benne.

Julian összefonta a karját a mellkasán.

— De mi itt lakunk.

— Ez egy külön kérdés, amelyet kizárólag törvényes úton fogunk rendezni — mondta Oleh. — És nagyon javaslom, hogy ne keverjék össze a lakcím tényét a tulajdonjoggal.

— Akkor ön is elismeri, hogy ma nem tehet ki minket!

— Én csak azt ismerem el, hogy minden további lépésnek a törvényes eljárásnak megfelelően kell történnie. Pontosan ezért már előkészítettek önnek egy írásos felszólítást a lakás ingyenes használatának megszüntetéséről és a további jogi lépésekről.

Oleh átnyújtott neki egy borítékot.

Julian nem vette el.

— Nincs erre szükségem.

— Az ön vágya, hogy ne vegye át a dokumentumokat, nem változtat azok jogi érvényességén.

Julian elvörösödött.

A háta mögött már vagy tucatnyi vendég állt.

Némelyikük elfordította a tekintetét.

Mások viszont leplezetlen kíváncsisággal hallgatták.