Krisztina hirtelen feléjük fordult.

— Talán menjetek be!

Senki sem mozdult.

Akkor megkérdeztem:

— És anyát is azért kényszerítették ma, hogy kiszolgálja a vendégeiket?

Krisztina elsápadt.

— Natasa, ne kezdd.

— Nem kezdem. Kérdezek.

A ház mögötti terasz felé mutattam.

— Délután négy órakor találtam meg a hatvankét éves anyánkat a térdén. A nyári konyhát vakarta. A kezei vörösek voltak. A térdei annyira fájtak, hogy nem tudott egyedül felállni.

A vendégek közül valaki halkan felmormult:

— Istenem…

Krisztina élesen rászólt:

— Ő akart önként takarítani!

Ránéztem a testvéremre.

— Önként?

— Igen.

— És önként adta át nektek a bankkártyáit is?

Most már még Julian is elhallgatott.

— Milyen kártyákat? — kérdezte egy nő az ajtó közelében.

Úgy tűnt, Krisztina egyik barátnője.

Nem vettem le a tekintetem a nővéremről.

— Azokat, amelyekre havonta utaltam anyának a pénzt.

— Ezek családi ügyek — vágta rá Julian.

— Így van — értettem egyet. — Ezért a vendégeknek jobb lesz, ha távoznak.

Julian még mondani akart valamit, az ajtóban álló férfiak egyike azonban máris a kabátja után nyúlt.

A másodpercek alatt követte a többi.

A buli meglepően gyorsan véget ért.

Még öt perce a boromat itták az én házamban, és olyan zenét hallgattak, amelyet az én nevemre kiállított villanyszámlából fizettek.

Most az emberek sietve búcsúzkodtak.

Krisztina a nappali közepén állt, és nézte, ahogy a szép estéje romba dől.

Amikor az utolsó autó is elhagyta az udvart, becsukta az ajtót, és felém fordult.

— Elégedett vagy?

— Nem.

— Megaláztál minket mindenki előtt!

— Én aláztalak meg?

Először emeltem fel a hangot az este folyamán.

— Kriszta, ma repültem haza hat év után. Meg akartam lepni anyát. És tudod, hol találtam rá?

A testvérem hallgatott.

— Térdelve.

Közvetlen közel léptem hozzá.

— Egy olyan házban, amit én vettem neki.

Még egy lépést tettem.

— És a férjed cselédnek nevezte.

— Csak viccelt!

— Elég legyen.

Egyetlen szó.

És Krisztina elhallgatott.

— Ezt a verziót már hallottam. Most mesélj egy másikat. Hol van anya pénze?

— Milyen pénz?

Elővettem a telefonomat.

— Két év alatt több mint kétmillió hrivnyát utaltam át neki.

Krisztina elfordította a szemét.

— Egy része a házra ment.

— A rezsit és az adókat külön fizettem.

— Az élelmiszerre.

— Kinek? Anya számára, aki kilenc kilót fogyott?

Krisztina megremegett.

— Honnan tudod?

— Az ápolónő megmérte a súlyát.

Julian közbebeszólt:

— Az édesanyád felnőtt nő. Ha önként segített a lányának…

— Én most nem veled beszélgetek.

— De én meg veled beszélek!

Felém lépett.

Oleh azonnal kettőnk közé állt.

Nem feltűnően.

Egyszerűen csak ott termett.

— Julian úr — mondta —, nagyon javaslom, hogy kontrollálja a hangnemét.

— Ez az én házam!

Nem is értettem meg azonnal, amit mondott.

Aztán felnevettem.

Nem hangosan.

Szinte a kimerültségtől.

— Ismételd meg.

Elhallgatott.

— Mondd meg még egyszer, Julian.

— Mi itt élünk.

— Nem. Azt mondtad: „Ez az én házam.”

Odahajoltam az asztalhoz, ahol Oleh a mappát hagyta.

Kinyitottam.

Kihúztam az ingatlan-nyilvántartási kivonatot.

Letettem elé.

— Olvasd el a tulajdonos nevét.

— Natasa…

— Olvasd el.

Meg sem érintette a dokumentumot.

— Nem akarod?

Átfordítottam a lapot Krisztina felé.

— Akkor te.

A testvérem úgy nézett rám, mintha egy idegen lennék.

Lehet, hogy így is volt.

Mert az a Natasa, akit ő ismert, mindig mindenben engedett.

Amikor Krisztinának pénz kellett az esküvőjére – átutaltam.

Amikor Juliannal új autót akartak – kölcsönadtam.

 

Amikor a nővérem azt mondta, hogy nincs hol lakniuk két hétig – megengedtem, hogy anya házában maradjanak.

Egész idő alatt összekevertem a szeretetet a saját magamhoz biztosított korlátlan hozzáféréssel.

És csak ma jöttem rá a különbségre.

— Nem raktalak ki titeket az utcára az éjszaka közepén — mondtam. — Mindent törvényesen fogunk intézni. De mára vége. Nem ti vagytok itt a gazdák. Nem rendelkeztek a házzal. Nem nyúltok anya pénzéhez. És nem ti döntitek el, hol aludjon vagy mit csináljon.

— És mi hol lakjunk? — kérdezte hirtelen Krisztina.

Na hát ez az.

Nem az, hogy „hogy van anya?”.

Nem az, hogy „mi van a térdeivel?”.

Nem az, hogy „átmehetek hozzá?”.

Hanem az, hogy „mi hol lakjunk?”.

Ránéztem a testvéremre.

— Két keresőképes, felnőtt ember vagytok.

— Nincs pénzünk egy normális lakásra!

— Hová lett akkor anya pénze?

Elsápadt.

Julian élesen közbevágott:

— Mi nem loptunk semmit.

Oleh lassan elfordította a fejét.

— A helyében nagyon óvatosan bánnék a „loptunk” szóval. Natalija asszony eddig még nem emelt ilyen jellegű vádakat. Mi csak a pénzmozgásokat ellenőrizzük.

Ez jobban hatott, mint a kiabálás.

Julian elhallgatott.

— Milyen ellenőrzéseket? — suttogta Krisztina.

— Olyanokat — válaszoltam. — A bank już megkapta a megkeresésemet.

És ekkor láttam meg az igazi félelmet.

Nem a sértődöttséget.

Nem a dühöt.

A félelmet.

Megértettem, hogy anya messze nem mesélt el nekem mindent.

Másnap reggel Oleh-gal együtt elmentünk a bankba.

Anya a szállodában maradt.

Nem akartam magammal rángatni, de ő maga kérte: