– Nem adta el a házat – mondta Dmitrij halkan, mintha önmagának.

– Nem. Nem adta el. Itt akart lakni ingyen, közben pénzt szedni a saját háza bérbeadásából, és mellesleg kitenni engem a lakásomból. Az anyád, Dmitrij.

– Én nem tudtam.

– Persze hogy nem tudtad. Te soha semmit sem ellenőrzöl. Elhiszed azt, ami neked kényelmes. Neked az volt kényelmes, hogy elhidd: az anyád hajléktalan. Mert akkor nem kellett bűntudatot érezned amiatt, hogy azt javasoltad nekem: takarodjak el.

– Marin, én…

– Dmitrij. A válási kérelmet ma beadom. Ez nem vita tárgya. Pakold össze a holmidat a hét végéig. A kulcsot hagyd az előszobai polcon.

– Várj. Hibáztam. Megtévesztett. Valóban nem tudtam!

– Lehet. De még ha valóban eladta volna is a házat – te akkor is azt javasoltad, hogy menjek el a saját otthonomból. Te akkor is idehoztad őt az én beleegyezésem nélkül. Te akkor is az ő oldalára álltál. Az anya hazugsága csak a hab a tortán. A tortát te sütötted magadnak.

Dmitrij ott állt az előszobában, és úgy nézett ki, mint az az ember, aki hirtelen rájött, hogy az összes ajtó egyszerre csapódott be körülötte. Tátogott, bezárta a száját, aztán megint kinyitotta.

– Húszezret kapott – mormolta maga elé. – Havi szinten. És közben felhívott, és sírt, hogy nincs mit ennie.

– Most már érted, kivel van dolgod. Kár, hogy ehhez tönkre kellett tenni a házasságunkat.

Megfordult, beljebb ment a lakásba, és becsukta az ajtót. A zár határozottan és végérvényesen kattant.

Este felhívott Nasztya.

– Na és?

– A ház nincs eladva. Bérbe adta, és szedte a pénzt. A fiának meg meséket adagolt a szegénységről.

– Szépség. És Dmitrij?

– Úgy állt ott, mint egy megcsalt kisgyerek. Úgy látszik, végre leesett neki a tantusz. De már késő.

– Galina Petrovna meg?

– Feltételezem, visszautazik az eladatlan házába. És elmagyarázza a bérlőknek, miért tért vissza a tulajdonos idő előtt.

– Marin. Klassz csaj vagy.

– Nem vagyok klassz. Csak kiakasztott ez a helyzet, először a férj, aztán az anyós.

 

– És nem jött be nekik.

– Nem. Nem jött be. Mert a tető az enyém. A falak is az enyémek. Meg az alapzat is. Magam raktam le mindet. Egyetlen fizetéssel, egyetlen álmatlan éjszakával, egyetlen korty kávéval reggel ötkor munka előtt. Ez az én otthonom. És itt is maradok.

Egy hét múlva Dmitrij elvitte a holmiját. Szótlanul. Két zacskó és egy hátizsák – ennyi volt a hét év „családi élet” során felhalmozott vagyontárgy. A kulcs ott feküdt az előszobai polcon, ahogy megmondta. Mellette meg egy üzenet: „Bocsáss meg.”

Marina felvette az üzenetet, elolvasta az egyetlen szót, összegyűrte, és dobta a szemetesbe. A megbocsátás drága mulatság. És azt ingyen osztogatni már nem akarta.

Egy hónap múlva pedig hírek érkeztek Kalugából: a bérlők, miután megtudták, hogy Galina Petrovna egy idegen lakásba akart átköltözni, és sorsára hagyni a házat, felbontották a szerződést és elköltöztek. A ház üresen állt. Galina Petrovna visszatért oda – a hideg falak közé, amelyeket annyira el akart cserélni egy idegen melegre. Senki sem hívta fel. Dmitrij, aki végre rózsaszín szemüveg nélkül látta az anyját, egyre ritkábban válaszolt a hívásaira. Mert nehéz hallgatni azt az embert, akiben már nem hiszel.

Marina ott állt a lakása közepén – tiszta, csendes, kizárólag az övé. Falak. Plafon. Padló. Minden kifizetve. Minden becsületes. Minden valódi.

A saját tető. Milyen egyszerű és milyen nehéz szó.