A férfi semmit sem felelt. Megfordult, és bement a szobába. Marina ott maradt a konyha közepén, és valami elkezdett megkeményedni benne – ami korábban lágyság és remény volt, az kővé vált.
Két nap múlva, hétfőn, dél körül kinyílt az ajtó. Marina nyitott – a küszöbön Galina Petrovna állt két hatalmas bőrönddel és egy válltáskával. Mögötte Dmitrij látszott, aki valószínűleg a pályaudvaron fogadta.
– Isten hozott, Marinocska – mondta Galina Petrovna azzal a hangnemmel, amivel általában egy rendelet hatályba lépését szokták bejelenteni. – Nem maradok sokáig. Egy-két hónap, nem több.
– Galina Petrovna, én nem hívtam meg magát.
– Dmitrij hívott meg. Ez elég is.
– Nem. Nem elég. Ez az az én lakásom.
– Ó, kislányom, ne kezdd. Idős ember vagyok, a lábaim sajognak az utazástól, le kell feküdnöm. Csináljuk jelenetek nélkül.
– Dugd el a bőröndöket! Dugd el! Most azonnal!
– Marin, hagyd abba. Már itt van. Mit jallasz – kergessem ki az utcára?
– Nincs az utcán. Van pénze a ház eladásából. Képes lakást bérelni.
– Kegyetlen vagy. Nem is gondoltam volna, hogy képes vagy ilyesmire.
– Én meg azt nem gondoltam, hogy te képes vagy kitenni a feleségedet a saját lakásából. Látod, mindketten tévedtünk.
Galina Petrovna már a nappaliban járkált fel-alá, és becsülszemlét tartó tekintettel vette szembe a berendezést.
– A függönyöket le kell cserélni – jegyezte meg. – Meg ez a szürke tapéta – csupa búskomorság. Miért nincsenek virágok az ablakpárkányon?
– Galina Petrovna – Marina kilépett a nappaliba, és elé állt. – Azt akarom, hogy leüljön, és meghallgasson.
– Mit kell itt hallgatni? Dmitrij azt mondta, hogy minden eldőlt. Itt fogok lakni, amíg nem találok magamnak valamit. Normális helyzet.
– Nem normális. Tessék, nézze meg.
Marina előhúzott a szekrényből egy mappát – ugyanazt, a dokumentumokkal. Kiterítette az asztalra az adásvételi szerződést, a tulajdoni lap másolatát, a bizonylatokat.
– Ennek a lakásnak az egyetlen tulajdonosa én vagyok. Marina Szergejevna Kovaljova. A hitelt én fizetem. Az önerő az enyém. Dmitrij semmilyen dokumentumon nem szerepel.
– Micsoda dokumentumok? Hogy jönnek ide a dokumentumok? A fiam felesége vagy! Ez azt jelenti, hogy ez közös otthon!
– Nem az. A lakás a házasság előtti megtakarításaimból lett vásárolva, a nevemre szól. Ez nem közös vagyon. Ez az én tulajdonom. És én döntöm el, hogy ki lakik itt.
– Dmitrij! – kiáltotta az anyós. – Hallod, amit hord össze?
Dmitrij belépett. Sápadtnak tűnt.
– Marin, miért csinálod ezt? Az anyám előtt?
– Hát hogy? Hogy kellene? Te tegnap csak dadogtál valamit. Mindketten beálltatok a házamba, bőröndökkel, anélkül, hogy megkérdeztetek volna. Te – a férjem – azt javasoltad, hogy takarodjak az anyámhoz. Ő meg úgy viselkedik, mintha joga lenne itt parancsolgatni. Hogyan reagáljak? Mosolyogjak? Legyek egy hülye?
Galina Petrovna hirtelen Marina felé lépett, és az ujjával a mellkasára böökött.
– Szemérmetlen vagy – sziszegte. – Szemérmetlen önző. Nem tudsz felnevelni egy normális pasit, mert meddő vagy. Nincs gyereked, nincs otthonod, semmid sincs – csak papírfecnik!
A csend egy másodpercig tartott. Talán kettőig.
Aztán Marina egy rövid, száraz, pontos mozdulattal – lekevert egy pofont az anyósának. Nem hisztiset, nem lendületből jövőt. Célzottat. Olyat, mint amikor pontot tesznek a mondat végére.
Galina Petrovna hátrahökkent, az arcához kapott, a szeme megnyúlt, mint a tányér.
– Te… Te megütöttél engem?!
– Igen – mondta Marina egyenletes hangon. – És megint megütöm, ha még egyszer megengedi magának ezt a stílust a házamban. Megsértett. Az én lakásomban. Miután meghívás nélkül betörtek ide.
– Dmitrij! Megüti az anyádat! Láttad?!
Dmitrij ott állt és hallgatott. Látta. De hallotta azt a szót is, hogy „meddő”, és még ő is, a maga infantilizmusával együtt, megértette, hogy az anyja átlépte a határt.
– Vegyétek a bőröndöket, és tűnjetek el – mondta Marina. – Mindketten.
Ugyanannak a napnak az estéje. Galina Petrovna egy kávézóban ült az utca túl oldalán, és tízpercenként hívogatta Dmitrijt. A fiú az udvaron kóborolt, nem merve sem visszatérni a feleségéhez, sem elutazni az anyjával. Marina becsukta az ajtót, ráfordította a zárat, és felhívta Nasztyát.
– Nasztya, lekevertem neki egy pofont.
– Kinek? Az anyósodnak?
– Neki. Meddőnek nevezett. Az ujjával böökött a mellkasomba. A saját lakásomban. A férjem előtt.
– Nagyon jól tetted. Égbe szökerném még a hátsóját is.
– Komolyan beszélek. „Szemérmetlen önzőnek” nevezett. Csak azért, mert nem akarom átengedni neki a lakásomat.
– Marin, hallgass rám. Adj be a Válóperekért. Holnap. Nem egy hét múlva, nem egy hónap múlva. Holnap.
– Tudom. Már eldöntöttem. De először meg kell vizsgálnom valamit.
– Pontosan mit?
– Azt mondta, hogy eladta a házat. De egyetlen dokumentumot sem mutatott nekem. Sem adásvételi szerződést, sem elismervényt, semmit. Csak „eladtam” – és ennyi. Meg akarom érteni, hová lettek a pénzek. Ha a ház ért valamennyit is, akkor van elég pénze ahhoz, hogy külön éljen.
– Ésszerű. Hogy fogod ezt kinyomozni?
– Megvan a helyrajzi száma. Három évvel ezelőtt maga dicsekedett el a címmel, amikor arról mesélt, milyen „csodálatos telke” van. Megrendelem a tulajdoni lapot a nyilvántartásból.
