– Zseni vagy. Csináld.
Marina még az este benyújtotta a lekérdezést az elektronikus rendszeren keresztül. A választ egy napon belülre ígérték. Letette a telefont, és ott ült a konyhában – egyedül, csendben, a saját lakásában, amiért hét éven át fizetett anélkül, hogy egyetlen elismerő szót is kapott volna.
Reggel megérkezett Dmitrij. Marina kinyitotta az ajtót, de nem engedte beljebb az előszobánál.
– Marin, beszélnünk kell.
– Beszélj. Itt.
– Figyelj, tegnap mindenki túlzásba esett. Anya túllőtt a célon, elismerem. De te is… nos, megütni egy idős nőt…
– Megsértett engem. Fizikailag böökött meg. Meddőnek nevezett. Az én házamban. Milyen reakcióra számítottál?
– Azt hittem, felnőtt és megfontolt vagy.
– Hét évig felnőtt és megfontolt voltam. És te ebben az időben felnőtt voltál? Hét évig hallgattam, amikor „karrieristának” nevezett. Hét évig tűrtem, hogy egyetlen vajas zsemlényi összeget sem fizettél be ehhez a lakáshoz. Hét évig reménykedtem, hogy egyszer mellém állsz, nem pedig szembe velem. A türelmem elfogyott. Nem tegnap. Akkor fogyott el, amikor azt javasoltad, hogy költözzem ki a saját otthonomból. Zseni vagy.
– Nem úgy értettem…
– Hát hogy? Magyarázd meg. Azt mondtad: „Költözz át anyádhoz, az én anyám meg majd itt lakik.” Mit jelenthetne ez még?
Hallgatott. Rágta az ajkát, elfordította a tekintetét.
– Hol van most Galina Petrovna? – kérdezte Marina.
– Egy szállodában. Kifizettem neki a szobát. Három napra.
– Milyen pénzből?
– Marin…
– Milyen pénzből, Dmitrij?
– Levettem a kártyáról. A „közös” kártyáról.
– A „közösről”? Úgy érted, arról a kártyáról, amire én utalom neked a pénzt az élelmiszerre és a háztartási kiadásokra?
– Ez a mi közös pénzünk.
– Nem, Dmitrij. Ez az én pénzem, amit sajnálatból adtam neked, mert a te „megrendeléseid” jó esetben is hoztak havi húszezer rubelt.
– Sajnálatból? – lobbant fel. – Te sajnálatból adtad nekem?
– Hátmiből? Tiszteletből? Mire? A családhoz való hozzájárulásodhoz? Azokhoz az ígéreteidhez, hogy „majd mindjárt beindul minden”? Hét év, Dima. Hét évig vártam, hogy a lábadra állj. Hogy férfi legyél. Te meg még a saját térdedre sem tudsz felállni segítség nélkül – mindig valaki másra támaszkodol. Előbb az anyádra. Aztán rám. Most megint az anyádra.
– Kifejezetten megalázol? Élvezed?
– Fáj. Hét éve fáj. De hallgattam, mert szerelmes voltam beléd. Vagy azt hittem, hogy az vagyok. Most már nem vagyok benne biztos.
Egyenesen állt. Megpróbálta összeszedni a méltósága maradékát.
– Rendben. Mit akarsz?
– Válást.
– Mit?!
– Válást. Ma beadom a kérelmet. Nincsenek közös gyerekeink, nincs közös vagyonunk, amit meg kéne osztani. A lakás az enyém. Autó nincs. Mit osszunk meg – a fazekakat? Vedd el mindet.
– Nem tehetsz csak úgy… Hiszen ez hét év!
– Dehogy nem. Pontosan azért, mert hét év. Eleget vártam.
Az asztalon lévő telefon csörrente. Értesítés érkezett.
Marina felvette a telefont. Kinyitotta az üzenetet. Elolvasta. Újra elolvasta. És lassan Dmitrijre emelte a tekintetét.
– Mondd meg, Dima. Az anyád eladta a kalugai házat?
– Igen. Hiszen megmondtam neked.
– Mikor?
– Egy hónapja. Talán másfél.
– És ki a vevő?
– Honnan tudjam? Azt mondta – eladta. Nem hallgattam ki vallatásra.
– Persze hogy nem hallgattad ki. Minek ellenőrizned az anyád szavait. Te jó fiú vagy. Te szóra hiszel.
Odaejtette elé a telefont. A képernyőn – az ingatlan-nyilvántartási kivonat. Objektum: lakóház, kalugai terület. Tulajdonos: Galina Petrovna Krilova. Az utolsó bejegyzés dátuma – nyolc évvel ezelőtt. Semmiféle ügylet. Semmiféle tulajdonosváltás. A ház nincs eladva.
Dmitrij a képernyőt nézte. Aztán feltörte a tekintetét.
– Ennek nem lehet így lennie.
– Dehogynem. Hazudott. A ház az övé. Senki sem vette meg. Semmiféle eladás nem történt. Csak úgy döntött, hogy – ingyen – átköltözik hozzám, és kiprésel engem a saját lakásomból.
– De miért?!
– Kérdezd meg tőle. Hívd fel most azonnal. Kihangosítón.
Dmitrij remegő ujjakkal tárcsázta a számot. Kicsöngés. Második. Harmadik.
– Dima? Mi történt? Beszéltél vele? Beleegyezett?
– Anya. Mondj nekem egy valamit. Eladtad a házat?
– Persze hogy eladtam. Hiszen megmondtam neked.
– Kinek?
– Valamilyen embernek. Ismerős ismerősének. Készpénzben elvitte. Mi a különbség?
– És a nyilvántartásban miért a te neveden szerepel még mindig a ház?
Szünet. Hosszú, kényelmetlen szünet.
– Hol szerezted ezt?
– Válaszolj a kérdésre. El van adva a ház vagy sem?
– Dima, figyelj, ez egy bonyolult helyzet, a vevő még nem íratta át…
– Anya. Igen vagy nem? Eladtad a házat?
Újabb szünet. Aztán – egy olyan hang, amely hirtelen elveszítette minden parancsoló jellegét, és valamilyen apróvá, sürgősé vált.
– Égőnek hittem, hogy… Na, úgy döntöttem… Minek lennék egyedül abban a házban? Télen hideg van, a fűtés meg őrült pénzbe kerül. Marinának meg meleg, új, jó lakása van. Arra gondoltam, ha azt mondom, hogy „eladtam”, befogadtok. A házat meg… a házat kiadtam. Albérlőknek. Fizetnek havi húszezer rubelt.
Dmitrij lassan leengedte a kezét a telefonnal. Marinára nézett. Ő nyugodtan állt. Sem düh, sem diadal nem látszott az arcán.
