Lépést tett az ágy felé.

Petr Ivanovics közénk állt.

– Azt mondta, hogy menjen ki.

András az apjára meredt.

– Te mellette állsz?

– Annak az embernek az oldalán állok, aki egy órával ezelőtt hozta világra a gyereked, és most nem kell azt hallgatnia, hogy a terhes teste miért volt számodra nem elég vonzó.

Mária elpirult.

András összeharapta a fogát.

– Gyerünk.

Kihúzta az ajtó felé.

Kifelé menet még visszanézett.

– Hívj, ha megnyugodtál.

Így válaszoltam:

– Nem foglak keresni.

Este anyuval és Maximkával maradtam.

Az apósom elment.

Előtte még odajött hozzám.

– Olena.

– Igen?

Hosszan hallgatott.

– Elnézést kérek a fiam miatt.

– Maga nem felelős érte.

– Tudom.

Ránézett az unokájára.

– De szégyellem magam.

Nem válaszoltam semmit.

– Meg még valami. Ne írj alá semmit, amit András hoz.

 

Óvatos lettem.

– Miért?

– Egyszerűen ne írd alá.

– Petr Ivanovics…

– Holnap megbeszéljük.

És elment.

Másnap reggel kiderült, miért mondta ezt.

Kilenckor felhívott a cég ügyvédje.

Nem Andrásé.

A cégé.

Nagyon óvatosan megkérdezte, ismerem-e Mária nevű nőt.

– Most már igen.

– Ismeri az „M-Fit Konszult” céget?

– Nem.

– Mária a tulajdonosa.

Felültem az ágyban.

– És akkor mi van?

– Az elmúlt kilenc hónapban több olyan ügyféltől is kapott kifizetéseket, akiket a férje osztálya szolgált ki.

– Milyen címen?

– Formálisan – tanácsadási szolgáltatásokért.

– És a valóságban?

– Ezt most vizsgálják.

Megdermedtek a kezeim.

– Mennyit?

Megnevezett egy összeget.

Több mint egymillió hrivnyát.

– András küldte neki a cég pénzét?

– Nem pontosan. Arról van szó, hogy partnerektől érkeztek kifizetések olyan ajánlások alapján, amelyek összefüggésben állhattak a beosztásával. Amíg a belső vizsgálat tart, nem vonunk le végleges következtetéseket.

Becsuktam a szemem.

Szóval az apósom nem egyetlen telefonhívással rúgta ki a fiát házasságtörés miatt.

Tájékoztatta a cég tulajdonosát egy olyan helyzetről, amely összeférhetetlenségre utalhatott.

A többi meg indult magától.

Andrást azon a reggelen a vizsgálat idejére ideiglenesen felfüggesztették a munkavégzés alól.

Tizenegyszer hívott.

Nem vettem fel.

A tizenkettedik alkalommal üzenet jött:

„Elégedett vagy?”

Újraolvastam.

És huszonnégy óra alatt először elnevettem magam.

Megmutattam anyunak.

A fejszáját rázta.

— Tényleg azt hiszi, hogy te tetted?

Csak ennyit írtam vissza:

„Tegnap szültem. Minden mást te csináltál magad.”

Utána letiltottam a kikerülésig.

De a legnagyobb meglepetés még hátra volt.

Három nappal később Mária maga kérte, hogy beszélhessünk.

Visszautasítottam.

Akkor küldött egy üzenetet.

„Olena, András mindketteőtöknek hazudik. Kérlek. Öt percet.”

Törölnöm kellett volna.

De nem töröltem.

Válaszoltam:

„Írd.”

Egy perc múlva érkezett egy fotó.

András.

Mária.

Egy étterem.

A dátum – majdnem egy évvel ezelőtti.

Aztán képernyőképek a csevegésről.

Az egyiken András ezt írta:

„Olenával már gyakorlatilag nem vagyunk együtt. Ő gyereket akar, én támogatom a kezelés végéig, aztán elválunk.”

Néztem a képernyőt.

Akkor már terhes voltam.

A másikon:

„Ne aggódj. Nem alszom vele. Ez már régóta csak formális házasság.”

Hazugság.

Azokban a hónapokban minden este a hasamra tette a kezét.

Név nevet választott a fiunknak.

Összeszerelte a kiságyat.

Megcsókolt alvás előtt.

És közben Máriának azt mondta, hogy a házasságunknak már nincsen nyoma.

Megírtam:

„Miért jöttél be a kórházba?”

A válasz nem érkezett meg azonnal.

„Azt mondta, hogy te mindent tudsz.”

Kétszer is elolvastam.

„Mit is kellett volna tudnom?”

„Rólunk. A terhességről. Azt mondta, megegyeztetek abban, hogy a szülés után elváltok, és azt akarjátok, hogy a gyerekek egy nagy családként nőjenek fel.”

Nevetés tört fel belőlem.

Olyan abszurd volt, hogy anyu átfutott a konyhából.

– Mi történt?

Odaadtam neki a telefont.

Elolvasta.

– Istenem.

Mária folytatta:

„Nem tudtam, hogy pont ott akarja elmondani neked. Amikor megláttam az arcodat, rájöttem, hogy semmit sem tudtál.”

Ez nem tette őt ártatlanná.

Tudta, hogy András nős.

Viszonya volt egy idegen férfival.

De most már megértettem:

mindketteünkhöz hazudott.

Mindkettőnknek – máshogy.

Úgy, hogy mindkettő ott maradjon, ahol neki kényelmes.

Mária még egy üzenetet küldött:

„Van ennél rosszabb is.”

Nem akartam tudni.

De megkérdeztem:

„Mi az?”

Azt felelte:

„András nem biztos benne, hogy a gyerek az övé.”

Megdermedtem.

Nem értettem.

Újraolvastam.

Aztán megírtam:

„Hogyhogy?”

Kiderült, hogy a kapcsolatuk elején Mária még nem szakított végleg a volt barátjával.

A terhességi időpontok egybeestek.

András tudott erről.

De mégis behozta a kórterembe, és ünnepélyesen bejelentette a család előtt:

„A gyerek az enyém.”

– Minek? – kérdezte anyu.

Én már tudtam.

Nem szerelemből.

A műsor miatt.

Meg kellett mutatnia mindenkinek, hogy a döntés végleges.

Hogy egy fiatalabb, sportosabb, terhes nőhöz megy.

Hogy a probléma bennem volt.

Hogy „új életet” kezd.

Még akkor is, ha még nem tudta, hogy a gyerek valóban az övé-e.

Két hét múlva beadtam a válópert.

András megjelent a lakásban.

Már otthon voltam Maximkával.

Az ajtónál állt virággal a kezében.

– Beszélnünk kell.

– Miről?

– A családról.

Majdnem elnevettem magam.

– Melyikről?

A szája szélére húzódott a mosoly.

– Ne.

– Te magad hoztál be két családot egyetlen kórházi kórterembe.

– Hibáztam.