Nem akartam elhinni.
– Mit?
– Már nem voltál olyan vonzó, mint régen.
Mária halkan megszólalt:
– András, lehet, hogy nem most…
Elhessegette.
– Nem. Ha már beszélünk, beszéljünk őszintén.
Petr Ivanovics lassan levette a szemüvegét.
András folytatta:
– Én is férfi vagyok. Vannak szükségleteim. Nem terveztem, hogy így alakul. de Mária megadta nekem azt, ami otthon már régóta nem volt meg.
Ránéztem, és nem tudtam egyetlen szót sem kiejteni.
Éppen most szültem neki egy fiút.
Öt év kezelés után.
A férjem pedig az ágyam mellett állt egy terhes szeretővel, és a családnak magyarázott arról, hogy azért csalt meg, mert „már nem voltam elég vonzó”.
Petr Ivanovics hirtelen felállt.
– Hát jó, fiam.
András felé fordult.
Az apósom furcsán nyugodtan nézett rá.
– Hát ez aztán a hír.
András valószínűleg azt hitte, az apja támogatja.
– Apa, megértem, hogy ez váratlan…
– Nagyon is.
Petr Ivanovics elővette a telefonját.
– Fel kell hívnom még valakit.
András összehúzta a szemöldökét.
– Kit?
– Nem minden családtag van itt, hogy gratuláljon neked.
Ránéztem az apósomra.
Nem értettem, mire készül.
András sem.
– Apa, most nem alkalmas az idő…
– De, pont most.
Petr Ivanovics kiment a kórteremből.
Mária András felé hajolt, és valamit súgott neki.
Ő így válaszolt:
– Ne aggódj. Apa csak sokkot kapott.
Körülbelül öt perc telt el.
Az ajtó újra kinyílt.
Petr Ivanovics visszatért.
A telefon a kezében volt.
– András.
– Mi az?
– Fogd.
András meglepetten elvette a telefont.
– Halló?
Néhány másodpercig hallgatott.
Aztán az arca elkezdett változni.
Először az öntelt mosoly tűnt el.
Aztán elhalványult.
Még néhány másodperc múlva pedig olyan vörös lett, hogy még a nyaka is bíborvörössé vált.
– Nem… várjon.
Senki sem szólt a kórteremben.
– Ezt nem teheti meg.
Petr Ivanovics nyugodtan nézte a fiát.
– Nem, nem tudtam…
Szünet.
– De ez az én pozícióm!
Még egy szünet.
– Tizenkét éve dolgozom ott!
Az apósomra emeltem a tekintetem.
Nem magyarázott semmit.
András szinte kiabált a kagylóba:
– Mi köze ennek a magánéletemhez?!
Petr Ivanovics végül megszólalt:
– Nem a magánélet.
András a tenyerével letakarta a mikrofont.
– Mit csináltál?
Az apósom ránézett.
– Egyelőre csak meghívtam beszélgetni azt az embert, akinek elfelejtetted elmesélni az „új családi bővülésedet”.
Nem tudtam, ki volt a vonal másik végén.
De András tudta.
És először azóta, hogy a terhes szeretőjével belépett a kórtermembe, már nem úgy nézett ki, mint aki kézben tartja az eseményeket.
– Mit csináltál? – ismételte meg András, és szorosan markolta a telefont.
Petr Ivanovics arca meg sem rezdült.
– Azt, amit már rég meg kellett volna tennem.
– Apa, ez az én munkám!
– Tudom.
– Most született gyerekem!
Az apósom ránézett Maximkára, aki a karomban aludt.
– Így van. Ma született egy fiad.
Aztán Máriára terelte a tekintetét.
– És te úgy döntöttél, hogy ezt úgy ünnepelod meg, hogy elhozod a szeretődet a gyermeke anyjához.
András ismét a füléhez szorította a telefont.
– Figyeljen, Viktor Mihajlovics, találkozzunk holnap, és beszéljünk meg mindent.
Összerezzentem.
Viktor Mihajlovicsot ismertem.
Annak a könyvvizsgáló cégnek a tulajdonosa volt, ahol András az elmúlt tizenkét évben dolgozott.
András ott kezdte egyszerű szakemberként, az utóbbi három évben pedig az egyik részleget vezette.
– Nem – mondta a kagylóba. – Nincs semmilyen összeférhetetlenség.
Szünet.
– Nem éltem vissza a hivatali helyzetemmel.
Még egy szünet.
És Mária ekkor hirtelen elfehéredett.
– András…
A férfi intett egyet.
– Most nem.
De Petr Ivanovics hallotta.
– Mi az, Mária?
A nő hallgatott.
Az apósom alaposabban végigmérte.
– Hol dolgozik?
– Személyi edző vagyok.
– Csak annyi?
Mária leeresztette a szemét.
András élesen rászólt:
– Apa, elég.
És éppen ez az „elég” árulta el.
Petr Ivanovics lassan a fiához fordult.
– Mi van még?
– Semmi.
– András.
– Ehhez semmi közöd.
Az apósom kinyújtotta a kezét.
– Add ide a telefont.
– Minek?
– Add ide.
András nem akarta odaadni.
De végül visszaadta.
Petr Ivanovics ezt mondta a telefonba:
– Viktor, ellenőrizzetek még valamit. Mária vezetéknevét és azokat a kifizetéseket, amelyek András osztályán keresztül mentek át az elmúlt évben.
Mária hirtelen felemelte a fejét.
– Nem!
A kórteremben mindenki ránézett.
Petr Ivanovics lassan leeresztette a telefont.
– Miért „nem”?
– Én csak…
András elkapta a kezét.
– Hallgass.
És ekkor rájöttem:
itt már nemcsak a hűtlenségről volt szó.
Elsőként anyu szólalt meg.
– Olena, hívd a nővért.
– Minek?
– Mert neked éppen most volt szülésed, nem pedig az, hogy ebben a cirkuszban vegyél részt.
Mintha csak válaszolt volna, a nővér jelent meg az ajtóban.
Végigmérte a zsúfolt kórtermet.
Aztán engem.
Majd Máriát.
– Mindenki kimegy, egy kísérő kivételével. A páciensnek nyugalomra van szüksége.
András megszólalt:
– Én a férje vagyok.
Ránéztem.
– Már nem.
Elmerevedett.
– Olena, ne kezdd.
– Menj ki.
– Beszélnünk kell.
– Tíz éved volt rá.
– Maximka apja vagyok.
– És pont ezért fogunk beszélni. De nem now.
