Ezért Josie-nak ki kellett érdemelnie a helyét.
Regina dolgozott.
Ezért bárki, aki nem járult hozzá, lusta volt.
És mivel meggyőzte magát, hogy a farm az övé, úgy hitte, mindenki a háza alatt tartozik neki valamivel.
Még egy gyereknek is.
Főleg egy gyereknek, akinek nincs hatalma.
Átvettem a tulajdonjogot.
“Íme, mi történik ezután.”
Regina keserűen nevetett.
“Ó, most parancsokat adunk.”
“Igen.”
Szemei kissé kitágultak.
“Ma este abbahagyod ennek az ingatlannak a kereskedelmi eseményekre való használatát, amíg Walter át nem nézi az összes aláírt megállapodást.”
“Ezt nem teheted.”
“Én birtokolom az ingatlant.”
“A Braddock Hall Events tulajdonosa.”
“Akkor a céged olyan helyen működhet, ahol a céged engedélyt kap.”
“Az esküvő holnap lesz.”
“Ez sajnálatos.”
“Fogalmad sincs, mennyit fognak beperelni?”
“Nem.”
Walterre néztem.
“Beperelhetik az LLC-t” – mondta. “A tulajdonjogi kérdéseket külön lehet rendezni.”
Regina rámeredt.
“Nem gondolhatod komolyan.”
Walter hangja majdnem gyengéd volt.
“Nagyon komolyan gondolom.”
“Vendégek vannak kint.”
“Tudom.”
“Ez tönkretesz engem.”
Eszembe jutott Josie megkérdezte, hogy lusta volt-e.
“Nagyon igyekszem törődni vele.”
Regina arca eltorzult.
“Szóval ennyi? Bosszú?”
“Nem.”
“Az.”
“Ha ez bosszú lenne, Reggie, más beszélgetést folytatnánk.”
“Akkor mi ez?”
“Védelem.”
“Miről?”
“A lányom.”
Felhorkant.
“És az a birtok, ahol bántalmazták.”
Az arca ismét elsápadt.
Walter becsukta a táskáját.
“Regina, Quinn visszavonja a engedélyedet is, hogy bármilyen melléképületet kiskorú vagy alkalmazott hálóhelyként használhass, és teljes körű elszámolást kér az ingatlan minden módosításáról és kereskedelmi felhasználásáról.”
“Mit is jelent ez egyáltalán?”
“Ez azt jelenti, hogy szükségünk van feljegyzésekre.”
“Menj ki.”
Walter pislogott.
Regina az ajtóra mutatott.
“Mindannyian. Menj ki a házamból.”
Egy pillanatig senki sem mozdult.
Aztán Walter sóhajtott.
“Regina.”
“Mi?”
“Ez a probléma.”
A keze leereszkedett.
Bólintott az okirat felé, ami az enyémben van.
“Ez nem a te házad.”
Az utána következő csend más volt.
Nem lepődtem meg.
Halott.
Kívülről nevetés hallatszott.
Valaki koccintott egy poharat.
Elkezdődött a zene.
Regina az étkezőajtók felé nézett.
Az egész világa húsz lábnyira létezett.
Negyven ember hitte, hogy ő egy gyönyörű családi birtok kegyes tulajdonosa.
Egy üzletasszony.
Siker.
Egy Braddock.
Rám nézett.
“Ma este nem fogod ezt megtenni.”
“Felajánlottam a magánéletet.”
“Nem alázhatsz meg ezek előtt.”
“Ez nem megaláztatásról szól.”
“Minden mindig arról szól, hogy megalázz veled.”
Elhúztam a homlokmat.
“Mi?”
“Menj el. Érmeket kapsz. Apa dicsekszik veled. Az emberek megkérdezik, melyik országban vagy. Én itt maradok, és cserélem az ágyasát, és csak Regina vagyok.”
Aznap este először nézett ki haragja fájdalomnak.
Igazi fájdalom.
Régi fájdalom.
Nem vetettem el.
De nem hagytam, hogy átírja a szobát.
“Több köszönetet érdemeltél volna, hogy gondoskodtál apáról.”
Pislogott.
“Igen.”
A szemei megáztak.
Folytattam.
“De Josie nem tartozott neked fizetni ezért.”
Az arca ismét megkeményedett.
“Ne.”
“Nem tartozott neked a karrieremért. Nem tartozott neked azért, hogy apa szeretett. Nem tartozott neked, mert te maradtál, én pedig elmentem.”
“Mondtam, hogy ne tedd.”
“És biztosan nem tartozott neked gyerekkorával, mert haragudtál rám.”
“Menj ki.”
Bell seriff előrelépett.
“Még mindig szükségünk van a gyerek holmiira.”
Regina egyszer nevetett.
“Vidd el, amit akarsz.”
Bell felment az emeletre.
Követtem.
Regina nem.
A rózsaszín hálószoba a folyosó végén volt.
Az ajtó nyitva volt.
Három koszorúslány poggyászát szétszórta a padlón.
Egy nő a sminkasztalnál ült, és haját göndörítette.
Bámultak, amikor Bell belépett.
“Sajnálom,” mondta. “Vissza kell szereznünk egy olyan gyermek tulajdonát, aki korábban ezt a szobát lakta.”
A nők egymásra néztek.
Az egyik felállt.
“Egy gyerek?”
Láttam Josie nevét halványan karcolni a szekrényajtó oldalára.
JOSIE B.
Megérintettem.
“Itt lakott.”
A göndörítővassal rendelkező nő zavartan nézett.
“Azt hittem, ez mindig vendégszoba.”
“Nem.”
Kinyitottam a szekrényt.
Semmi.
Bell kinyitotta a fiókokat.
Vendég ágynemű.
Ruhák.
Hajszárítók.
Nincs gyerekruha.
Aztán megláttam a kis ezüst csillag matricát a lábalap mellett.
Josie aznap mindent csillagokkal díszített.
Letérdeltem.
A fal közelében lévő padlószellőző laza volt.
Felemeltem.
Belül összehajtott papírdarabok voltak.
Rajzok.
Hat belőlük.
Kihúztam őket.
Az első egy zöld botfigurát mutatott egy kis, rózsaszín páldfigura mellett.
ANYA + ÉN.
A második egy repülőgépet mutatott.
A harmadik egy házat mutatott.
A negyedik a disznófészert mutatta.
Az ötödiken Josie ágyat rajzolt.
Egy hatalmas ágy.
Kék takarók.
Csillagok fölött.
Alatta görbe ceruzával négy szó volt.
AMIKOR ANYA HAZAÉR.
Le kellett ülnöm.
Bell elfordította a tekintetét.
Az egyik koszorúslány a szájára tette a kezét.
Óvatosan összehajtottam a rajzokat.
Aztán észrevettem valamit az utolsó könyv hátulján.
Egy telefonszám.
Walter Tuttle irodája.
És alatta:
HÍVJ, HA ROSSZ.
Josie emlékezett.
Próbálkozott.
A lányom megpróbálta megmenteni magát.
Felálltam.
“Végeztünk.”
Lent hangok emelkedtek.
Hallottam Reginát, mielőtt elértem volna a előcsarnokot.
“Nincs jogod semmit sem mondani!”
Walter egy catering egyenruhát viselő férfival beszélt.
“Nem mondom fel a szerződésedet. Tájékoztatom az árusokat, hogy az ingatlanengedély vitatott.”
Amikor Regina meglátott, átrohant a szobán.
“Mit csináltál?”
“Megtaláltam, amiért jöttem.”
“Nem. Kint. A személyzet fele kérdéseket tesz fel.”
“Akkor válaszolj rájuk.”
Az arca megváltozott.
Közelebb jött.
Hangja elhalkult.
“Azt hiszed, hogy mivel a neved egy papíron van, mindent el tudsz vinni, amit felépítettem?”
Ránéztem.
“Nem.”
Hidegen mosolygott.
“Jó.”
“Azt hiszem, vissza tudom venni azt, ami soha nem volt a tiéd.”
