“Hogy ez a hely az én felelősségem.”
“Az volt.”
“Az én farmom.”
“Soha nem mondta ilyet.”
“Nem voltál itt.”
“Nem.”
“Nem tudod, mit mondott.”
“Tudom, mit írt alá.”
Újra ránézett a papírra.
“Kedvezményezett tulajdon.”
Walter bólintott.
“Hat évvel és kilenc hónappal ezelőtt rögzítve. Az apád megtartotta az életre szóló birtokát. Halála után a jogszerű tulajdonjog közvetlenül Quinnre került.”
Regina kinyitotta a száját.
Aztán bezárták.
“Ez lehetetlen.”
“Ez nyilvános nyilvántartás.”
“Nem.”
“Megyei jegyzőkönyv, 418. könyv, 227. oldal.”
Rám nézett.
“Tudtad?”
“Igen.”
“Hat évig?”
“Igen.”
“És hagytad, hogy—”
“Itt élj.”
“Hagytad, hogy elhiggye—”
“Hagytam, hogy maradj.”
Hangja felemelkedett.
“Hagytad, hogy felújítsam ezt a helyet.”
“Engedélyt kértél?”
“Nem kellett engedélyem.”
“Igazából igen.”
“Ez őrület.”
Walter felé fordult.
“Én örököltem ezt a farmot.”
“Nem, Regina.”
“Itt voltam.”
“A lakóhely nem teremt tulajdonjogt.”
“Apáról gondoskodtam.”
“Ez igaz.”
“Gondoskodtam anyáról.”
“Az is igaz.”
“Feladtam az életemet.”
Éreztem az első vonzást, amit valami más is éreztem, nem a dühből.
Mert ez a rész nem volt teljesen hamis.
Regina maradt.
Ő vitte apát kardiológiai vizsgálatokra.
Anyja halála után már kezelte a gyógyszert.
Két szülőt temett el abból a házból, miközben én több száz vagy ezer mérföldre állomásoztam.
Sürgősségi szabadságra jöttem haza.
Segítettem.
Aztán visszamentem az egységemre.
Regina maradt.
De az áldozat nem változtatja a hazugságot tettért.
És ez nem menti fel azt, amit Josie-val tett.
“Sosem tagadtam, amit értük tettél,” mondtam.
“Elloptad az otthonomat.”
“Nem.”
“Apa soha nem adná neked.”
Ránéztem.
“Igen.”
“Mert manipuláltad őt.”
“Elleneztem.”
Élesen nevetett.
“Persze, hogy megtetted.”
Walter a táska belé nyúlt.
“Szeretnéd a levelét?”
Regina megdermedt.
Elfelejtettem a levelet.
Nem felejtette el, hogy létezik.
Elfelejtettem, mit írt.
Apa írt egyet mindkettőnknek.
Az enyém rövid volt.
Vigyázz a pályára, Quinn. Hagyd, hogy a nővéred megőrizze a büszkeségét, ha tudod. De soha többé ne engedd, hogy a büszkeség a családnak földet veszítsen.
Soha nem olvastam Regina könyveit.
Walter egy borítékot tartott.
A neve apa blokkos kézírásával volt ráírva.
Regina bámult.
“Honnan szerezted ezt?”
“Az apád adta nekem, utasítással, hogy kézbesítsem, ha a tulajdonjog vitatott.”
“Neked volt ez?”
“Hat évig.”
“Sosem adtad nekem.”
“Mert soha nem vitattad a tulajdonjogot.”
“Azt hittem, én vagyok!”
Walter arca nyugodt maradt.
“Ez csak feltételezés volt.”
Gyűlölettel nézett rám.
Már láttam korábban.
Nővérgyűlölet.
Régi gyűlölet.
Olyan, aki akkor születik, amikor az egyik gyerek azt hiszi, hogy a másik kapott valamit, ami az övé lett volna.
“Ezt te tervezted.”
“Nem.”
“Megvártad, amíg sikeressé nem tettem ezt a helyet.”
“Regina—”
“Aztán visszajöttél, hogy elvigyed.”
Olyan gyorsan tért vissza a dühöm, hogy majdnem szédültem.
“Visszajöttem a lányomért.”
“Ne használd őt.”
A szoba elcsendesedett.
Még Regina is úgy tűnt, rájött, hogy rossz mondatot választott.
Egy lépéssel közelebb léptem.
“Megtaláltam a nyolcévesemet takarmányzsákokon aludva.”
“Volt takarója.”
“Negyven fontot és kiszáradt rájöttem.”
“Mindig is kicsi volt.”
“A kezei kémiailag megégettek.”
“Ne légy nevetséges.”
“A kórház lefotózta őket.”
Regina Bell seriffre nézett.
Először jelent meg a félelem.
Valódi félelem.
“Milyen kórház?”
“Willow Bend.”
“Elvitted a sürgősségire?”
“Mit gondoltál, mit fogok tenni?”
“Teljesen túlzásba viszöd ezt.”
“Kekszeket rejt el, mert azt hiszi, az ételt meg kell keresni.”
Regina elfordította a tekintetét.
Folytattam.
“Azt mondta a nyomozóknak, hogy kiköltöztetted a szobájából, hogy bérbe adhasd az esküvői vendégeknek.”
“Szükségem volt a térre.”
“Megtisztítottad őt fehérítővel.”
“Kesztyűt viselt.”
“Azt mondja, nem.”
“A gyerekek hazudnak.”
“Azt mondtad neki, elveszítem a katonai karrieremet, ha elmondja.”
Semmi.
“Azt mondtad neki, hogy a rendőrség elviszi, ha panaszt tett.”
Semmi.
“Te kényszerítetted rá, hogy megrendezze azokat a vasárnapi hívásokat abban a hálószobában.”
Regina állkapcsa megfeszült.
“Piszkos volt. Rendezővé tettem, mielőtt hozzád beszélt.”
“Ő mocskos volt, mert te dolgoztattad.”
“Én tanítottam meg neki a fegyelmet!”
“Nyolc éves!”
“Mi is voltunk valaha is!”
A szavak kitörtek belőle.
Ott volt.
Valami régi.
Valami mélyebbet.
Regina a ház hátsó részére mutatott.
“Azt hiszed, nem dolgoztunk? Apám kilenc évesen megkért, hogy etessem a borjúkat az iskola előtt. Anya azért kért, hogy mossam és főzzek, mert túl kicsi voltál ahhoz, hogy segíts. Senki sem nevezte ezt bántalmazásnak.”
“Egy ágyban aludtál.”
Regina bámult.
“Vacsorát ettél.”
Csend.
“Tisztán mentél iskolába.”
A szája összeszorult.
“Volt ennivalója.”
“Maradék.”
“Étel.”
“Minden havonta ezerötszáz dollárt kaptál.”
Ez lecsapott.
Walter felnézett.
Bell seriff is így tette.
Regina arca megváltozott.
Egy lépéssel közelebb léptem.
“Tizennyolcezer dollár.”
“Az a háztartási költségekre volt.”
“Josie gondozására.”
“A gyerekek használnak az áramot.”
“Egy fészerben aludt.”
“Bent zuhanyozott.”
“Milyen nagylelkű.”
Az arca elpirult.
“Fogalmad sincs, mennyibe kerül a dolgok.”
“Tudom, mennyibe kerül egy kenyér.”
“Ne legyél aranyos.”
“Tudom, hogy tizennyolcezer dollár sokkal többet vesz, mint az iskolai pirítós.”
“A ruháit is fizette.”
A oldalsó verandára mutattam.
“A ruhái egy szemeteszsákban vannak.”
“Mert mindent elpusztít.”
“Nyolc éves.”
“Ne mondd abba, mintha a nyolcévesek tehetetlenek lennének!”
Ránéztem.
Aztán megértettem valamit.
Regina őszintén elhitte, amit mondott.
Nem az egészet.
De elég.
Olyan erkölcsi rendszert épített ki, amely minden kegyetlenséget ésszerűvé tett.
A vendégek fizettek.
Josie nem tette.
Ezért a vendégek fontosabbak voltak.
Az üzlet pénzt keresett.
Josie pénzbe került.
