“Rebecca azt hiszi, mindig is nem kedvelted őt.”

Sóhajtottam.

“Nem mindig nem kedveltem Rebeccát.”

“De most már nem kedveled őt.”

“Nem tetszik, amit tett.”

Bólintott.

Aztán megkérdezte: “Tényleg nem érzed rosszul magad emiatt semmi miatt?”

Ránéztem.

“Persze, hogy rosszul érzem magam.”

Úgy tűnt, meglepődött.

“Tényleg?”

“Andrew, szeretlek. Szerinted kellemes nézni, ahogy dobozokat viszel ki a házból, ahol felnőttél?”

Lehajtotta a tekintetét.

“Akkor miért nem maradhatunk még egy kicsit?”

“Mert minden alkalommal, amikor a tartózkodás kényelmetlenné válik, azt kéred, hogy megkönnyítsem.”

Nem válaszolt.

Vettem egy mély levegőt.

“Amikor elvesztetted az állásodat, segíteni akartam. Amikor lejár a bérleti szerződésed, azt akartam, hogy legyen valami biztonságos helyed. De valahol útközben a megállapodás már nem volt átmeneti.”

“Nem akartunk kihasználni.”

“Úgy hiszem, nem így kezdted.”

Felnézett.

“De ez nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy nem tetted meg.”

Csendben ültünk.

Aztán Andrew azt mondta: “Apával könnyebb volt beszélni ezekről a dolgokról.”

Majdnem mosolyogtam.

“Az apád könnyebb volt, mert általában hagyta, hogy nekem beszéljek a nehéz beszélgetésekről.”

Andrew halkan nevetett.

“Ez igaz.”

“Mondhatná neked nemet, anélkül, hogy attól félne, hogy abbahagyod a szeretetet. Mindig féltem, hogy megbántom az érzéseidet.”

Rám nézett.

“Szerinted ez történt?”

“Azt hiszem, annyi teret adtam neked, hogy elkerüld a kényelmetlen döntéseket, hogy végül azt vártad, hogy továbbra is csináljam.”

A kezét bámulta.

“Meg kellett volna állítanom Rebeccát azon a reggelen.”

“Igen.”

“Tudtam, hogy ez helytelen.”

Vártam.

“Nem akartam vele veszekedni. És nem akartam elmondani neki, hogy nem tudjuk megmenteni az anyját.”

“Szóval hagytad, hogy én legyek az, aki nemet mond.”

Andrew bólintott.

Ez volt az első alkalom, hogy hittem, teljesen megérti azt a helyzetet, amibe rám állított.

Három nappal később Linda megcsengett a csengőmön.

Meglepődtem, amikor megláttam őt a verandán állni.

Farmert és tengerészkék kardigánt viselt. A haja laza copfba volt kötve, és mély árnyékok voltak a szeme alatt.

Ezúttal nem tűnt úgy, mintha közönségre készülne.

“Beszélhetnénk?” kérdezte.

Kiléptem a verandára.

Egy kis borítékot tartott a kezében.

“Úgy döntöttem, bezárom a szalont.”

Ránéztem.

“Sajnálom, Linda.”

Bólintott.

“Hat hónappal ezelőtt kellett volna megtennem. Folyamatosan kölcsönöztem, mert azt hittem, egy jó szezon mindent megold.”

Rápillantott a borítékra.

“Találkoztam a könyvelőmmel. A lehető legtöbb felszerelést eladom, hitelezőkkel dolgozom, és megszerveztem, hogy egy másik szalonban foglalok helyet.”

“Ez nehéz döntésnek hangzik.”

“Az.”

Fáradtan felnevetett.

“De legalább tudni fogom, mennyit keresek, ahelyett, hogy minden reggel azon ébrednék, hogy azon töprengnék, melyik számlát nem tudom kifizetni.”

Ezt jobban értettem, mint ahogy ő tudta volna.

Átadta nekem a borítékot.

Benne egy kézzel írt jegyzet volt.

Nem sokáig.

Csak egy bocsánatkérés, amiért segítettem Rebeccának nyomást gyakorolni, és hogy önzőnek nevezett.

Kétszer is elolvastam.

“Köszönöm.”

Linda az első ablak felé nézett.

“Rebecca dühös rám.”

“Miért?”

“Mert mondtam neki, hogy abba kell hagynia, hogy téged hibáztasson.”

Bólintottam.

“Nem tetszett neki.”

“Nem.”

Linda összefonta a kezét.

“Azt hiszi, mindenkit ellene fordítottál.”

“Nem én szerveztem meg azt a vacsorát.”

“Tudom.”

Néhány másodpercig álltunk, néztük, ahogy egy szomszéd elkíséri a kutyáját a ház mellett.

Aztán Linda valami olyat mondott, amire nem számítottam.

“Elkényeztettem Rebeccát.”

Felé fordultam.

“Amikor az apja elment, bűntudatom volt mindenért. Minden csalódást úgy gondoltam, meg kell javítanom. Ha valamit akart, én találtam módot.”

A hangja enyhén megremegett.

“Azt hiszem, megtanítottam neki, hogy aki szeret téged, gondoskodjon róla, hogy soha ne szenvedj.”

Andrew-ra gondoltam.

Más gyerekkor.

Más körülmények.

Mégis én is tettem hasonlót.

“Azt hiszem, értem,” mondtam.

Linda rám nézett.

“Szerintem igen.”

Ez volt az első őszinte pillanat évek óta.

Mielőtt elment, megkérdezte, hogy szerintem valaha megbocsátok nekik.

A felső emeleti ablakok felé néztem.

“Nem a megbocsátás aggaszt.”

“Mi az?”

“Hogy valaha is megbízhatok-e bennük azokat a dolgokat, amiket eddig védtem.”

Linda bólintott.

“Értem.”

Miután elment, betettem a jegyzetét az íróasztalom fiókjába.

Tizenhat nap lett tíz.

Aztán hét.

Mozgódobozok kezdtek megjelenni az emeleti folyosón.

Andrew bérelt egy teherautót.

Rebecca lassan pakolt, és panaszkodott, hogy nem várhatják el tőle, hogy egy egész költözést munka közben szervezzen.

Nem mondtam semmit.

Elintéztem, hogy a zárakat újrakulcsolják, miután elmentek és visszaadták a kulcsokat.

Michael emlékeztetett, hogy várjak, amíg a telk ténylegesen üres.

Nem lenne jelenet a kocsifelhajtón.

Nem dobtak bútort a gyepre.

Vissza akartam kapni az otthonomat, nem egy újabb harcot.

Öt nappal a határidő előtt Rebecca elkapott a garázsban.

Újrahasználható bevásárlótáskákat tettem a csomagtartóba.

Az autó és a munkapad között állt, ahol Robert gyepfelszerelést javított.

“Kérdezni akarok valamit.”

Becsuktam a csomagtartót.

“Mi?”

“Megváltoztatod a végedet?”

Ránéztem.

Mindazok után, ami történt, erre a kérdésre számíthattam volna.

Mégis, hangosan hallani meglepő volt.

“Miért kérdezed?”

“Andrew azt hiszi, talán így van.”

“Tényleg?”

“Ő maga nem fogja megkérdezni.”

“Talán azért, mert érti, hogy ez magánügy.”

Rebecca összefonta a karját.

“Tényleg életében büntetni fogod egy vita miatt?”

“Egy érv?”

“Tudod, mire gondolok.”

“Nem hiszem, hogy igen.”

A ház felé pillantott.

“Ő az egyetlen gyermeked, Eleanor.”

“Igen.”

“És ez a ház úgyis az övé lesz.”

Hosszú pillanatig néztem rá.

Végül.

Megint ott volt az a szó.