Megint volt jövedelme. Rebecca még mindig dolgozott. Elkezdtek beszélni arról, hogy egyszer saját házat vesznek.

Bátorítottam őket.

Még azt is említettem, hogy talán segíthetek a zárási költségekben, amikor eljön az idő.

Ennyi volt az ajánlatom.

Úgy tűnt, Rebecca fejében valami sokkal nagyobbá nőtte ki magát.

Aznap reggel a konyhámban a számlák halmát felém tolta.

“Anyám fulladozik, Eleanor.”

Nem nyúltam hozzájuk.

“Sajnálom, hogy ezt hallom.”

Rebecca bámult.

“Ennyit akarsz mondani?”

“Mit szeretnél, ha mondjak?”

“Már elmondtam, mi kell történnie.”

Rá néztem Andrew-ra.

Az asztalnál ült, a szürke pulóverben, amit karácsonyra adtam neki. A kávéja érintetlenül állt a könyöke mellett.

“Andrew,” mondtam újra.

Megdörzsölte a száját.

“Anya, csak egy dolog, amiről beszélni akartunk.”

“Beszélni?”

Rebecca ingerülten sóhajtott.

“Eleanor, kérlek. Nincs időnk ezt kerülgetni.”

Megérintette a felső állítást.

Anyja, Linda, hatvankét éves volt, és egy kis szépségszalont vezetett egy közeli külvárosban. Az üzlet több mint egy éve küzdött. Volt orvosi költségei az előző nyárról, hitelkártya-egyenlegei, és kölcsönök, amiket felvett, hogy fenntartsa a szalont.

Már tudtam egy részét ebből.

 

Linda karácsonykor említette a problémáit. Együttérzően hallgattam, és javasoltam, hogy beszéljen egy könyvelővel az üzletről.

Sosem ajánlottam fel, hogy kifizetem az adósságait.

Rebecca úgy tűnt, ezt mulasztásnak tartotta.

“Ez a ház közel kilencszázezer dollárt ér” – mondta. “Talán több.”

Ránéztem.

Folytatta, mielőtt válaszolhattam volna.

“Te egy ember vagy, aki négy hálószobában él. Eladhatnád, szerezhetnél egy szép lakást valahol a közelben, és a különbség egy részét arra fordíthatnád, hogy anyának kiszabaduljon ezek alól a kölcsönök alól.”

Úgy mondta, ahogy valaki azt javasolná, hogy váltsanak élelmiszerboltba.

Ésszerű igazítás.

Egy kis kellemetlenség.

Nincs semmi, ami érzelmesnek lenne.

A hátsó udvar felé pillantottam, ahol Robert juharfája állt a konyhaablak mögött.

“Azt akarod, hogy eladjam ezt a házat?”

“Igen.”

“És a pénzt anyád adósságainak kifizetésére használod?”

“Nem az összes pénz, nyilván.”

Sértődöttnek tűnt, hogy tisztázásra van szükségem.

“Még mindig bőven lenne. Kevesebb karbantartásod lenne, és anya megmenthetné a szalont. Mindenki profitál.”

“Mindenki?”

Rebecca széttárta a kezét.

“Tudod, mire gondolok.”

“Nem, nem hiszem, hogy igen.”

“Eleanor, te vagy nehéz vagy.”

Andrew-ra néztem.

“Tudtad, hogy ezekkel a papírokkal jön ide?”

Rebeccára pillantott.

Aztán lement az asztalnál.

Ez elég válasz volt.

“Andrew.”

Végül felnézett.

“Beszéltünk már különböző lehetőségekről.”

“Te is megtetted?”

“Anya, senki sem kényszerít semmire.”

félbeszakította Rebecca.

“Természetesen nem kényszerítjük. Azt kérjük, hogy tegye a tisztességes dolgot.”

Éreztem, hogy valami megváltozott bennem.

“A tisztességes dolog?”

“Igen.”

“Két éve ingyen laksz itt.”

Rebecca arca megfeszült.

“Mi hozzájárulunk.”

“Néha háztartási tárgyakat veszel. Az más.”

“Andrew próbál talpra állni.”

“Tudom. Pontosan ebben segítettem neki.”

“Akkor miért lett hirtelen értelmetlen segíteni anyámnak?”

“Mert azt kéred, hogy adjam el az otthonomat.”

Körbenézett a konyhában.

 

“Úgy viselkedsz, mintha azt kérnénk, hogy egy kartondobozban élj.”

“Azt kérik, hogy hagyjam el azt a házat, ahol az életemet építettem.”

“Nem mintha ennyi térre lenne szükséged.”

Rápillantottam Robert székére az ajtón keresztül.

“Az apósod ültette azt a juharfát.”

Rebecca forgatta a szemét.

Ez egy apró gesztus volt, aligha érdemes megemlíteni.

De a férjem említésére megtette.

Andrew-ra néztem, várva valami jelet, hogy érti.

Nem szólt semmit.

Emlékeztem, hogy Robert állt a hátsó udvarban a kis fával mellette, a gyökerei zsáklapba tekerve.

Andrew tizenhárom éves volt.

Robert átadott neki egy ásót, és ketten egy szombat délutánt töltöttek azzal, hogy makacs illinoisi agyagban ástak.

Amikor végeztek, Robert átkarolta a fiunkat, és azt mondta: “Mire az én korom lesz, ez a cucc megadja neked az összes árnyalatot, amire szükséged van.”

Most ugyanaz a fiú ült a konyhámban, hallgatta, ahogy a felesége elmagyarázza, miért kellene a fa körüli házat pénzre váltani.

Visszafordultam Rebeccához.

“Anyádnak van egy sorháza, ugye?”

“Igen, de ennek semmi köze ehhez.”

“Van benne részesedés?”

“Néhányat.”

“Akkor miért nem javasolod, hogy adja el a saját ingatlanját?”

Rebecca állkapcsa megfeszült.

“Mert nem lenne elég pénz.”

Hagyom, hogy ez köztünk üljön.

“Szóval az otthonom eladása anyagilag is ésszerűbb.”

“Igen. Őszintén szólva, így van.”

“Legalább világos vagy.”

Közelebb lépett.

“Ez a család, Eleanor.”

“Az anyád a családod.”

“Ő Andrew családja is.”

“Akkor ti ketten szívesen látjátok a segítséget.”

“Segítünk neki!”

“Mivel?”

Rebecca kinyitotta a száját.

Aztán bezártam.

Andrew-ra néztem.

“Mennyit adtál Lindának?”

Megmozdult a székében.

“Néhányat.”

“Mennyibe kerül?”

“Összesen körülbelül háromezer dollár.”

Visszafordultam Rebeccához.

“Azt akarod, hogy adjak el egy majdnem egymillió dolláros házat, mert ti ketten háromezer dollárt jártatok hozzá?”

“Ez teljesen igazságtalan,” vágta vissza. “Nincs meg a forrásaink.”

“Két éve nem fizettél lakbért is.”

“A jövőnkre spórolunk!”

A szavak hangosabban jöttek ki, mint ahogy tervezte.

Andrew élesen felnézett.

Egy pillanatra senki sem szólt.

Aztán feltettem azt a kérdést, amit sokkal korábban kellett volna feltenni.

“Mire spórolsz pontosan?”

Rebecca összefonta a karját.

 

“Egy saját otthonunk. Tudod ezt.”

“És nem akarod a megtakarításokat Lindának segítésére fordítani?”

“Szükségünk van valahova, ahol élhetünk!”

“Linda is így van.”

“Ő idősebb.”

Ránéztem.

“Én is.”

Rebecca intett.

“Nem erre gondoltam.”

“Szerintem az.”

Andrew félig felállt a székéből.

“Anya, talán meg kéne nyugodnunk.”

Ránéztem.