“Tényleg megkérted, hogy adja el a házat?”

Rebecca összevonta a szemöldökét.

“Javasoltam a kisebb létszámot.”

“Azt mondtad, ‘Add el a házadat. Anyám adóssága az első.'”

“Nem így gondoltam.”

“Akkor talán el tudod magyarázni, mit jelentett.”

Andrew-ra nézett.

 

A kezét bámulta.

Linda halkan szólt.

“Nem tudtam, hogy ilyen erősen mondja.”

Felé fordultam.

“De tudtad, hogy azt akarja, hogy eladjak?”

Linda habozott.

“Megbeszéltük a lehetőségeket.”

Jason megdörzsölte a homlokát.

Rebecca dühösen nézett.

“Miért viselkedik mindenki, mintha én kértem volna tőle valami szörnyűt?”

Diane válaszolt, mielőtt én válaszoltam volna.

“Mert egy hetvenéves özvegyet kérni, hogy adja el a férjével közös otthont, elég komoly kérés.”

Rebecca felemelte a kezét.

“Nem lett volna hajléktalan. Vehetett volna egy lakást.”

“Kinek az engedélyével?” kérdezte Diane.

Rebecca bámult.

“Mit jelent ez?”

“Ez azt jelenti, hogy Eleanor döntheti el, hol lakik.”

Figyeltem a nővéremet.

Először hétfő óta úgy éreztem, nem egyedül bírom az egész vitát.

Rebecca visszafordult hozzám.

“Rendben. Nem akartál segíteni. De a kidobás felesleges volt.”

Elővettem a következő dokumentumot.

“Az ingatlanadó-bevallásom.”

Andrew felnézett.

“Anya, kérlek.”

Figyelmen kívül hagytam.

“Tavaly több mint tizenegy ezer dollárt fizettem ingatlanadóként. Aztán ott volt a biztosítás, gáz, villany, víz, élelmiszer, karbantartás és javítás.”

Rebeccára pillantottam.

“Nem kérek senkitől, hogy térítse vissza.”

“Akkor miért hozod fel?” követelte.

“Mert mindenkinek elmondtad, hogy önző voltam.”

Letettem a nyilatkozatot.

“Két éve Andrew és Rebecca laknak az én otthonomban bérleti díj nélkül. Ezt önként tettem. Örültem, hogy segíthettem a fiamnak, amíg munkanélküli volt.”

Jason Andrew-ra nézett.

“Nem fizettél semmit?”

Andrew nyelt egyet.

“Néha vettünk bevásárlást.”

“Néha,” értettem egyet. “És értékeltem ezt.”

Rebecca ingerült hangot adott ki.

“Ez megalázó.”

Ránéztem.

“Te szervezted ezt a vacsorát.”

“Azért szerveztem meg, mert nem akarsz hallgatni.”

“Nem, Rebecca. Hallgattam. Értettem a kérésedet. Mondtam, hogy nem.”

Linda egy zsebkendőt nyomott a szájához.

Aztán Diane feltett egy kérdést, ami megváltoztatta az estét.

“Mennyit járultak hozzá Andrew és Rebecca az adósságaidhoz, Linda?”

Linda kényelmetlenül nézett ki.

 

“Nem akarom erről mindenki előtt beszélni.”

“Értem,” mondta Diane. “De Rebecca már egy hete mindenkivel beszélgetett Eleanor vagyonáról.”

Jason bólintott.

“Ez jogos.”

Rebecca felé fordult.

“Maradj ki ebből.”

Ránézett.

“Szerdán felhívtál, és azt mondtad, hogy anya talán elveszíti a szalont, mert senki sem segít.”

“Ez igaz.”

“Úgy mondtad, mintha Eleanor nem akart kölcsönadni neki néhány ezer dollárt.”

“Sosem mondtam el, mennyire.”

“Nem,” mondtam. “Hagytad, hogy feltételezze.”

Rebecca dühösen nézett rám.

“Mindennek technikai kérdésnek kell lennie veled.”

Végül Linda megszólalt.

“Rebecca azt mondta, hogy ő és Andrew nem engedhetnek meg maguknak sokat.”

Andrew-ra néztem.

A szőnyeget bámulta.

Jason összevonta a szemöldökét.

“Nem azt mondtad, hogy házra spórolsz?”

Rebecca testtartása megváltozott.

“Ennek semmi köze ehhez.”

“Akkor te mentél?”

“Keményen dolgoztunk ezért a pénzért.”

“Eleanor is,” mondta Diane.

Rebecca figyelmen kívül hagyta.

Jason Andrew-ra nézett.

“Mennyit spóroltál?”

Rebecca azonnal válaszolt.

“Ez privát.”

A szoba nagyon csendes lett.

Diane felvonta a szemöldökét.

Nem mondtam semmit.

Andrew lehunyta a szemét.

Aztán Rebeccára nézett.

“Talán inkább elmondanunk nekik.”

“Ne merj megtenni.”

“Rebecca.”

Felállt.

“A megtakarításaink nem mindenki dolga.”

Andrew rám nézett.

Aztán Lindán.

“Harmincnyolcezer,” mondta.

Linda keze az ölébe esett.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Rebecca a férjére meredt.

“Andrew.”

Kimerültnek tűnt.

“Harmincnyolcezer, beleértve a segélyalapot.”

Linda suttogta: “Ennyi van nálad?”

Rebecca felé fordult.

“Anya, ez az előlegünk.”

Linda pislogott.

“Azt mondtad, hogy nem tudsz segíteni a szalonban.”

“Pénzt adtunk neked.”

“Háromezer.”

 

Rebecca körbenézett a szobában, mintha valakinek meg kellene jönnie a segítségére.

Senki sem tette.

Figyelmesen figyeltem Lindát.

Addig azt hitte, hogy a lánya kezei majdnem olyan üresek, mint az övé.

Most már megtudta, hogy Rebecca egy jelentős megtakarítási számlát védett, miközben arra biztatta, hogy nyomást gyakoroljon egy nőre, aki semmivel sem tartozott neki.

“Rebecca,” mondta Linda lassan, “megkérted Eleanor-t, hogy adja el a házát, hogy ne kelljen költeni a megtakarításaidat?”

“Nem. Ez egy nevetséges kifejezés.”

Andrew szólt.

“Nem teljesen téved.”

Rebecca ellene fordult.

“Egyetértettél velem!”

“Egyetértettem, hogy szükségünk van a lehetőségekre. Nem értettem egyet azzal, ahogy anyával beszéltél.”

“Ott ültél!”

Bólintott.

“Igen. Igen.”

Éreztem, hogy valami megfeszül a bordáim mögött.

Nem volt teljes bocsánatkérés.

De először Andrew elismerte a saját részét, anélkül, hogy elvárta volna, hogy megmentsem őt belőle.

Rebecca nyílt hitetlenkedéssel nézett rá.

“Szóval most te is ellenem vagy?”

“Nem,” mondta. “Igazat mondok.”

Élesen nevetett.

“Csodálatos.”

Linda felállt.

“Szükségem van egy percre.”

Belépett a konyhába.

Rebecca nézte, ahogy elment.

Aztán felém fordult.

“Most boldog vagy?”

Tanulmányoztam őt.

Dühösnek tűnt, de félelem is csalódott benne.

Félelem, hogy az ő gondosan összerendezett eseményváltozata szétesik.

Félelem, hogy Andrew nem fogja automatikusan megvédeni őt.

Félelem, hogy az emberek elvárhatják tőle, hogy saját áldozatokat hozzon.

“Nem,” mondtam. “Sokkal boldogabb lettem volna, ha megettük Diane csirkét, és te sosem próbáltad volna eladni a házamat.”

Diane egy halk hangot adott ki.

Nem tudtam eldönteni, hogy nevet-e vagy fullad.

Rebecca felkapta a táskáját.

“Megyek.”

Andrew ránézett.

“Rendben.”

Megállt.

“Nem jössz?”

A nappali felé pillantott.

“Vacsorára maradok.”

Rebecca ránézett.

“Őt választod?”

 

“Én úgy döntök, hogy maradok és a családommal eszem.”