Aztán letettem őket, és elmentem a pincébe.
Elmentem Ron költöztető dobozai mellett.
Susan karácsonyi díszei túl.
Frank porcelánszekrénye mellett.
A hátsó falnál állt egy régi szürke iratszekrény, amit Frank egy irodai felszámolási áron vett húsz évvel korábban.
A fiókokat az ő kézírásával jelölték ki.
ADÓK.
BIZTOSÍTÁS.
AUTÓK.
ORVOSI.
HOUSE.
Én nyitottam meg a HOUSE-t.
Jelzáloghitel-kimutatások.
Zárópapírok.
Javítási számlák.
A kifizetési levél.
És az okirat.
Kihúztam.
Ott volt.
BETTY ANN WALSH.
Egyedüli tulajdonos.
Sokáig bámultam a nevem.
Aztán a tulajdoni lapot a táskámba tettem.
Másnap reggel elmentem Arthur Harris irodájába.
Frank majdnem harminc éve bízott Arthurban.
Ő kezelte a végrendeleteinket, hagyatéki papírjainkat és egy ingatlanvitát egy szomszéddal 1998-ban.
Arthur elolvasta a dokumentumot.
Aztán a szemüvegén át rám nézett.
“Betty.”
“Igen?”
“Mit akarsz pontosan kezdeni a házaddal?”
Hónapokig mindenki más ezt döntötte helyettem.
Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy valaki megkérdezte, mit akarok.
A válasz még engem is meglepett.
“El akarom adni.”
Arthur nem sóhajtott fel.
Nem mondta, hogy nyugodjak meg.
Hátradőlt a székében.
“Rendben.”
“Ennyi?”
“Mit vártál?”
“Egy előadás.”
“Miről?”
“Döntéseket hozni dühös állapotban.”
“Dühös vagy.”
“Igen.”
“Ez nem teszi automatikusan helytelenné a döntést.”
Aztán feltette a fontos kérdést.
“Eladni akarod, Betty, vagy meg akarod ijeszteni őket?”
Gondolkodtam rajta.
“Eladni akarom.”
“Miért?”
Az irodája ablaka felé néztem.
Az autók haladtak az utcán lent.
“Már nem akarom a házat.”
Várt.
“Imádtam Frankkel.”
Arthur bólintott.
“Ott neveltem Jake-et.”
Még egy bólintás.
“Azt hittem, ott meghalok.”
Összeszorult a torkom.
“De nem akarok még tíz évet harcolni a helyért a saját szobáimban.”
Arthur egy pillanatra csendben maradt.
Aztán megkérdezte: “Hová mennél?”
Nevettem.
“Mi?”
“Hová mennél?”
“Pontosan ez a kérdés, amit Susan szerint bizonyít, hogy nem fogok elmenni.”
“És?”
“Még nem tudom.”
Arthur mosolygott.
“Jó.”
“Jó?”
“Nem tudhatod.”
Ez majdnem sírni csalt.
Hónapokig minden bizonytalanságomat bizonyítékként kezelték, hogy szükségem van valaki másra, aki döntéseket hozna helyettem.
Arthur a bizonytalanságot normálisnak tekintette.
Átnézte az ingatlan nyilvántartásokat, és megerősítette, amit már hittem.
A ház az enyém volt.
Nincs jelzálog.
Nincs társtulajdonos.
Nincs bizalmi vagyon, amely az ingatlant irányítja.
Jake semmit sem birtokolt.
Susan semmit sem birtokolt.
A szülei semmit sem birtokoltak.
De Arthur óvatos volt.
“Ott laknak.”
“Igen.”
“Mióta van Jake családja a házban?”
“Majdnem három éve.”
“Fizetnek lakbért?”
“Nem.”
“Van bérleti szerződés?”
“Nem.”
“Van valami írásban, ami állandó lakhatást biztosít?”
“Nem.”
“És Susan szülei?”
“Kevesebb mint egy hét.”
Arthur bólintott.
“Akkor helyesen kezeljük a lakottságukat. Nincs meglepetés a költözési dátumokkal kapcsolatban. Nincsenek játékok.”
Összeszorult a gyomrom.
“Azt akarod mondani, hogy nem tudok eladni?”
“Nem mondtam ezt.”
“Akkor mit akarsz mondani?”
“Azt mondom, hogy a tulajdonlás és a birtoklás különböző kérdések. Ha el akarsz adni, gondoskodunk róla, hogy mindenki megfelelő értesítést kapjon, és elég idő legyen a szervezéshez.”
“Utálni fognak.”
“Ez nem jogi kérdés.”
“Nem.”
“De úgy tűnik, még mindig irányít téged.”
Ránéztem.
Bosszantó volt, mert igaza volt.
“Mi lesz Tommyval?”
“Az unokád nem felelős mindegyért.”
“Tudom.”
“Szeretheted őt anélkül, hogy feladnád a házadat.”
Frank örült volna ennek a mondatnak.
Valószínűleg azért, mert bosszantóan úgy hangzott, mint amit Frank maga mondott volna.
Aznap délután valami olyasmit tettem, ami szinte botrányosnak tűnt.
Elmentem társasházi vásárlásra.
Megengedhetném magamnak.
Frank és én mentettünk meg.
Nálam volt a nyugdíja, társadalombiztosítás és nyugdíjbefektetései, amelyeket évtizedek alatt gondosan építettünk fel.
Nem volt szükségem egy újabb négyszobás házra.
Nem akartam ereszcsatornákat.
Nem akartam nagy gyepet.
Nem akartam egy pincét mások dobozaival.
Az ingatlanügynök megmutatott nekem egy kétszobás társasházat a templomom és a könyvtár közelében.
Harmadik emelet.
Lift.
Földalatti parkolás.
Kis erkély.
Közösségi kert.
A nappali megtelt délutáni fényrel.
A második hálószoba pont elég nagy volt a varróasztalomnak.
Az ügynök megemlítette, hogy a külső karbantartást az egyesület fedezi.
“Azt akarod mondani, hogy soha többé nem kell ereszcsatornát takarítanom?”
Nevetett.
“Nem.”
Majdnem megöleltem őt.
Aztán kimentem az erkélyre.
Alattam két nő ült egy teraszasztalnál, kávét itva.
Valaki egy kis terriert sétált végig az ösvényen.
Senki sem mozgatta a dolgaimat.
Senki sem mondta, melyik hálószobát használhatom.
Senkinek nem volt szükségem arra, hogy bármit megoldjak.
“Mit gondolsz?” kérdezte az ügynök.
Körbenéztem.
“Holnap visszajönnék.”
Először Frank távolléte óta izgatott voltam valami miatt, ami teljesen a jövőmhez tartozik.
Az enyém.
Amikor hazaértem, Susan és Linda átrendezték a nappalit.
A hintaszékem még mindig be volt borítva a folyosón.
“Úgy gondoljuk, a kanapé jobban állna a hosszú falhoz,” mondta Susan.
“Tényleg?”
“Igen.”
“Érdekes.”
Felmentem az emeletre.
Nincs vita.
Nincs magyarázat.
Arthur azt mondta, ne jelentjek semmit, amíg nem tudom, mit akarok.
Egy hétig nagyon keveset mondtam.
Aztán megismertem Claire Daltont.
Claire húsz évig adott el házakat a környékünkön.
Ő járt az enyémben, miközben mindenki más kint volt.
Átsétált a konyhán, az étkezőn, a hálószobákon, a hátsó kerten és a pincén.
“Ez egy gyönyörű ingatlan,” mondta.
“Köszönöm.”
“Mióta vagy itt?”
“Harmincöt év.”
“Elintézted.”
Mosolyogtam.
“Frank szívesen hallotta volna ezt.”
Claire adott nekem egy becsült eladási tartományt.
Leültem.
“Ennyire?”
“Talán többet. A környéked jól megőrizte az értékét.”
