1. RÉSZ
# A menyem a nappalimban koccintott a “mi házunkra”. Fogalma sem volt, mit tettem azon a reggelen.

“Betty, mindenki vár.”

A menyem kijött a konyhából egy ezüst tálcával, amely tele volt kávéscsészékkel, és megállt mellettem a nappali széles nyílásánál.

Aztán a tálcát a kezem felé tolta.

Nem ajánlották fel.

Felém tolta.

“Vigyétek ezeket körbe,” mondta Susan. “Anyám vár, és mindenki kávét kér.”

A nappali tele volt emberekkel.

A szülei ott voltak. A nővére. Két unokatestvér. Néhány barátot születésnapi bulikról és iskolai eseményekről ismertem fel. Az unokám, Tommy keresztbe tett lábbal ült a kandalló melletti szőnyegen, próbált valamit műanyag blokkokból építeni, miközben a felnőttek beszéltek róla.

Néhányan már kávéztak.

A legtöbben bort ittak.

Lágy zene szólt a hangszóróból, amit Susan a könyvespolcomra helyezett.

Kevésbé volt egy délutáni családi összejövetel, inkább egy buli, amit Susan úgy hitte, a saját otthonában rendez.

Ránéztem a tálcára.

Aztán ránéztem.

“Nem.”

Pislogott.

“Mi?”

“Mondtam, hogy nem.”

Az egyik pohár zörögött a csészealján.

A hozzánk legközelebb állók abbahagyták a beszélgetést.

A terem túloldalán a fiam, Jake odanézett.

Susan egy kicsit nevetett, olyan kedven, amit az emberek használnak, amikor azt hiszik, félreértetted a szerepedet.

“Betty, mindenki vár.”

“Akkor várhatnak.”

Ez még jobban elcsendesítette a szobát.

Évekig nézte, ahogy igent mondok.

Vigyázhatnék Tommyra, mert neki időpontja van?

Igen.

El tudnám vinni az iskolából, mert borzalmas volt a forgalom?

Igen.

Főzhetnék, mert Jake későig dolgozott?

Igen.

Be tudnának költözni a házamba hat hónapra, amíg talpra állnak?

Igen.

Maradhatnának a szülei ideiglenesen, mert Ron térdei egyre rosszabbak?

Igen.

El lehetne vinni a varróasztalomat a szabadszobából?

Igen.

Lehet, hogy Frank porcelán szekrénye bekerül a pincébe, mert az étkező “túl nehéznek” tűnt?

Igen.

Minden igen önmagában ártalmatlannak tűnt.

 

2. RÉSZ
Nem értettem, hogy ha eleget adsz belőlük anélkül, hogy valaha is mondanád nemet, egyesek végül abbahagyják a nagylelkűséget.

Elkezdik hallani az engedélyt.

Susan hirtelen letette a tálcát a keskeny konzolasztalra.

A kávé az egyik csészealjába csörgött.

“Úristen.”

Elfordult tőlem, átment az italasztalhoz, és felvett egy pohár vörösbort.

Néztem, ahogy egy hosszú kortyal iszik.

Aztán körbenézett a vendégek között.

Majdnem láttam, hogy a döntés kialakul.

Megszégyenítettem azzal, hogy visszautasítottam.

Most meg akarja győződni arról, hogy mindenki abban a teremben megérti, kinek tekintélye, kinek van hatalma.

“Rendben,” mondta.

Felemelte a poharát.

“Nos, mivel mindenki itt van…”

A beszélgetés elhalványult.

Susan mosolygott a szobára.

“A családnak.”

Néhányan automatikusan felemelték a poharukat.

Rám pillantott.

“És végre úgy érezzük ezt a helyet, mint a miénk.”

Az egyik unokatestvére a kandalló mellett felemelte a poharát.

“A házba.”

Néhány másik is követte.

Susan egyre magabiztosabb lett.

“Az új bútorok jobban néznek ki, nem igaz?”

Anyja, Linda, bólintott Frank régi karosszékéből.

“Sokkal jobb. A következő az étkező.”

“Tudom,” mondta Susan. “Ezt a tapétát el kell távolítani.”

Néhányan nevetettek.

Nem mondtam semmit.

Susan egy kicsit magasabbra emelte a borospoharát.

“És ha még néhány változtatást végezünk, végre ez a hely otthonnak fog érezni.”

Aztán egyenesen rám nézett.

“Ez most a mi házunk.”

Jake megmerevedett.

“Susan.”

 

De túl élvezte a szoba figyelmét ahhoz, hogy abbahagyja.

“Nem. Komolyan mondom.”

A pohárral körbeintette a nappalit.

“Mindannyian itt élünk. Mindannyian hozzájárulunk. Mindannyiunknak beleszólása van.”

Aztán a tekintete rám szegeződött.

“Ha Betty itt akar tovább élni, ezt is meg kell értenie.”

Az egyik vendég lassan leengedte az italát.

Jake úgy nézett ki, mintha a tapéta része akarna lenni.

“Anya…”

Nem válaszoltam neki.

Susan ivott még egy kortyot.

“Meg fogod szokni.”

Ekkor szólt meg a csengő.

Egyszer.

De aztán megint.

Minden beszélgetés megállt.

Susan összevonta a szemöldökét.

“Ki az?”

Egész délután először mosolyogtam.

“Tökéletes időzítés.”

Jake rám nézett.

“Anya?”

Átsétáltam a nappalin.

Az emberek félreálltak anélkül, hogy megkérték volna őket.

Amikor kinyitottam az ajtót, Claire Dalton a verandán állt a sötétzöld kabátban, amiben aznap reggel láttam őt.

Mellette egy negyvenes évei elején járó nő állt, tengerészkék kabátban. A férje kissé mögötte állt.

Susan követett a előcsarnokba.

“Kik ezek az emberek?”

Szélesebbre nyitottam az ajtót.

“Gyere be.”

Claire lépett be elsőként.

A pár követte.

A nő megállt bent, és körbenézett a tölgyfa lépcsőn, az étkezőn nyíló nyíláson, a nappaliban idegenekkel, akik bort tartottak.

Aztán rám mosolygott.

“Szia, Betty.”

“Helló, Rachel.”

Susan összefonta a karját.

“Rendben. Mi folyik itt?”

Becsuktam a bejárati ajtót.

Az egész ház elcsendesedett.

A nő felé intettem.

“Ő Rachel Bennett. És ő a férje, Mark.”

Susan várt.

“És?”

Odamentem az előszobához, és kinyitottam a felső fiókot.

Bent volt egy tartalék házkulcs.

Mellette egy példány volt a zárópapírokból, amiket néhány órával korábban aláírtam.

Letettem az iratokat az asztalra.

Jake vette észre őket először.

“Anya…”

Susan összevonta a szemöldökét.

“Mi ez?”

Felvettem a kulcsot.

 

Aztán átnyújtottam Rachelnek.

“Most mondtad mindenkinek, hogy ez a te házad.”

Susan állkapcsa megfeszült.

“Ez a mi otthonunk.”

“Nem.”

A kulcsot Rachel tenyerébe tettem.

“Az enyém volt.”

Senki sem mozdult.

A nappalimban lévő vendégekre néztem, akik közül többen még mindig félig a levegőben tartották a szemüvegüket.

Aztán visszanéztem Susanra.

“Ő a tulajdonos.”