Aznap, amikor Susan szülei beköltöztek, vacsorára Linda Frank székében ült.
Senki sem bízta meg neki.
Egyszerűen leült.
Én főztem csirke rakott ételt, mert Susan azt mondta, mindenki kimerül lesz a költözés után.
Linda vett egy második adagot, és körbenézett az étkezőben.
“Ha letelepedtünk, fel kell derítenünk ezt a helyet.”
A villám megállt.
Susan bólintott.
“Ezt mondom már régen.”
Linda arra a tapétára mutatott, amit Frank és én évekkel korábban választottunk.
“Ez a minta mindent sötétnek érzővé tesz.”
Aztán kimondta.
“Most már a mi házunk. Otthonossá kellene tennünk.”
Minden felnőtt az asztalnál hallotta őt.
Jake vállai megfeszültek.
Egyenesen rá néztem.
Nem volt szükségem beszédre a fiamtól.
Két szóra volt szükségem.
Anya házában.
Lehajtotta a tekintetét.
Ez jobban fájt, mint felküldeni az emeletre.
Susan jogosult lehetett volna rá.
Linda talán beképzelt.
Ron elfogadhatta a kényelmet, mert fájt a térde.
De Jake tudta, mennyibe került nekünk az a ház.
Emlékezett, hogy vacsora után takarítóruhában mentem munkába.
Emlékezett, hogy Frank szombatonként dolgozott.
Emlékezett, hogy halasztottuk egy jobb autó vásárlását, mert a fogszabályozós számlája esedékes volt.
Tudta.
És amikor egy másik nő bejelentette, hogy a házam az ő családjáé, a fiam úgy döntött, a csendben könnyebb.
Három évvel korábban, Frank halála után, pontosan a csend volt az, amitől féltem.
Így költöztek velem Jake, Susan és Tommy.
Jake elvesztette a túlórákat.
A bérleti díjuk megemelkedett.
A hitelkártyákkal voltak maradva.
“Hat hónap,” mondta nekem Jake.
“Talán kevesebbet.”
Majdnem kilenc hónapja voltam egyedül abban a házban.
Frank szekrény oldala érintetlen volt.
A kávéscsészéje még mindig a szekrényben volt.
Néha bekapcsoltam a tévét csak azért, hogy hangokat halljak.
Szóval amikor Jake megkérdezte, maradhatnak-e, azt hittem, a családi zaj megmenthet a gyásztól.
Egy ideig így volt.
Tommy kis cipői az ajtó mellett élővé tette a házat.
Jake kávét ivott velem munka előtt.
Susan megkérdezte: “Betty, tudnál egy órát vigyázni Tommyra?”
“Igen.”
El tudnám vinni az óvodából?
Igen.
Készíthetnék vacsorát?
Igen.
Használhatnák a garázst?
Igen.
Át tudnának vinni néhány dolgot a pincébe?
Igen.
Susan el tudná vinni a varróasztalomat, mert helyre volt szüksége a tároláshoz?
Igen.
Minden igen hasznosnak éreztem magam.
Nem vettem észre, hogy minden igen kisebbé tesz.
A változások lassan jöttek.
Ezért tűrögtem őket.
A bekeretezett fényképeim eltűntek a kandallóról, mert Susan szerint nem illenek az új dekorációhoz.
Frank porcelán szekrénye átköltözött a pincébe.
A sárga kötött takaróm eltűnt a nappaliból, és hetekkel később egy tárolódobozban összehajtva bukkant fel.
A varróeszközeim dobozban voltak.
A gyógynövénykert, amit tizenkét évig tartottam, Susan “hátsó kerti projektje” lett.
Aztán egy délután láttam, ahogy Jake egy új fémlemezt csavar a postaládámra.
A MORRISON CSALÁD.
Morrison volt Jake vezetékneve.
Az enyém Walsh volt.
Frank volt Walsh.
Az okiratban Betty Ann Walsh állt.
Az ingatlanadó-törvényjavaslat mondta Betty Ann Walsh.
Nem volt Walsh a postaládán.
“Ez csak egy postaláda,” mondta Jake, amikor rajtakapott, hogy bámulom.
Szóval nem mondtam semmit.
Megint.
Aztán Tommy “Anya, Bettynek” szólított.
Hat éves volt.
Susan nevetett, és kijavította.
“Ő Betty nagymama, drágám.”
Ezután hozzátette:
“Apa anyja, aki velünk lakik.”
Tommy ártatlanul ismételte.
“Betty nagymama nálunk lakik.”
Bementem a lefelé lévő fürdőszobába.
Bezártam az ajtót.
És jobban sírtam, mint Frank temetésén.
A gyász elvitte a férjemet.
Sosem késztetett elgondolkodni, hogy még létezek-e.
A saját családom is csak egy hétköznapi döntést hozott.
Néhány héttel azután, hogy a szülei beköltöztek, Susan bejelentette, hogy szükségünk van egy “családi találkozóra”.
A nappalimban állt egy spirálfüzettel.
Jake mellé ült.
Linda és Ron a karosszékekben foglaltak el.
A kanapé szélére ültem.
Susan a parkolással kezdte.
Aztán mosás.
A mosdói beosztások.
Élelmiszer.
Takarítás.
Aztán lapozott.
“Hozzájárulások.”
Ránéztem.
“Hozzájárulások?”
“Most a közüzemi díjak magasabbak lesznek.”
“Igen.”
“Szóval mindenkinek segítenie kell.”
Összekulcsoltam a kezem az ölemben.
“Mennyit szeretnél, ha hozzájárulnék?”
A szoba elcsendesedett.
Susan pislogott.
“Mi?”
“Mennyit adjak hozzá?”
“Betty, tudod, mire gondolok.”
“Nem. Nem tudom.”
Elkezdtem számolni.
“Én fizetem az ingatlanadót.”
Senki sem válaszolt.
“A lakásbiztosítás.”
Csend.
“A vízszámlá.”
“A gáz.”
“Az elektromosság.”
“Az internet.”
“Kifizettem a kemencét.”
“Kifizettem a vízvezeték-szerelőnek, amikor a földszinti lefolyó elzáródott.”
“A legtöbb bevásárlást én veszem meg.”
“Én főzök a legtöbb este.”
“Én vigyázom Tommyra.”
Susan megmozdult a székében.
Linda megköszörülte a torkát.
“Csak azt próbálja igazságossá tenni.”
Ránéztem.
“Igazságos?”
Ezúttal sem kértem bocsánatot utána.
Másnap délután hallottam, ahogy Susan és Jake vitatkoznak a hálószobájukban.
Az ajtó részben nyitva volt.
Összehajtott törölközőket cipeltem a folyosón, amikor meghallottam a nevem.
“Nem tudom, mi a baja,” mondta Susan. “Meghívott minket.”
Jake valami halkan mormolt, amit nem érthettem meg.
“Mindegyet beleegyezett,” folytatta Susan.
Újabb mormogás.
Aztán nevetett.
“Nem fog semmit tenni.”
Megálltam a sétálni.
“Hová menne egyáltalán?”
A törölközők hirtelen nehéznek tűntek a karjaimban.
Hová menne egyáltalán?
Nem, mi szeretjük őt.
Nem, szüksége van ránk.
Még csak nem, Ez az otthona.
Susan magabiztossága abból fakadt, hogy hitte, nincs máshol sem.
Túl öreg.
Túl magányos.
Túl ragaszkodva.
Túl függ a zajuktól.
Nem volt szüksége a nevére a tulajdoni lapon.
Azt hitte, van valami erősebb.
A félelmem a távozástól.
A törölközőket a szobámba vittem.
