“Adok neked egy esélyt,” gúnyosan mosolygott Daniel, közelebb hajolva a címtartójához, hangja abba a ismert, lekezelő hangtérbe esett, amit mindig használt, amikor emlékeztetni akart, hogy magát tartja a házunk szellemi fejének. “Ha nem utal be ötvenezret az üdülőnek húsz percen belül, az ügyvédem indít sürgősségi kérelmet házastárs elhagyása és pénzügyi visszaélés miatt. Gondoskodom róla, hogy a Hart Alapítvány minden igazgatósági tagja tudja, hogy instabil, bosszúálló rom vagy, aki akkor vágja el a közüzemi díjakat, ha nem járja, amit akar. Hallasz engem?”

Ránéztem Hale tisztre. Elővette a jegyzetfüzetét, és egyetlen szót írt: *Folytasd.*

“Daniel,” mondtam halkan, “megnézted a személyes megtakarítási számládat ma reggel?”

Egy rövid szünet lebegett a vonalon. A luxus cancuni üdülőhely háttérzaja – a szélcsengők halk csengője, a dühös szállodai vezetők tompa spanyola – átszűrődött a hangszórón.

“Miről beszélsz?” kérdezte védekezően.

“A magánbrókerszámlád a Northern Trustnál,” mondtam. “Azt, amit hat hónappal ezelőtt nyitottál, a mi lakcímünket használva bejegyzett lakhelyként, anélkül, hogy a nevem lett volna az aláírói kártyára. Azt, amikor az egész éves bónuszodat és az apja kereskedelmi telkjéből származó felszámolási hozamot befizetted. Ellenőrizted, mielőtt vagy miután egy mexikói közjegyző előtt álltál?”

A vonal másik végén hirtelen, heves verekedés tört ki.

“Várj,” motyogta Daniel, hangja hirtelen elfojtott. “Várj, hol van a táska? Mara! Hová tetted a kék portfóliót?”

Egy női hang válaszolt a háttérben—nem halkan, nem sírva, hanem éles, tömören és jeges. “Daniel, csukd be az ajtót. Tedd le a telefont.”

“Add ide a portfóliót, Mara!” Daniel ugatott, figyelme összetört. “Evelyn, mit csináltál?”

“Nem tettem semmit a számláddal, Daniel,” mondtam őszintén. “Nem érintettem a személyes vagyonodat. De ha megnézed az egyenlegedet, szerintem rájössz, hogy valaki más is tette. Körülbelül huszonnyolc perccel éjfél után.”

A vonal teljesen elcsendesedett.

Még a telefonon keresztül, több ezer mérföldnyi óceánon és optikai kábeleken át is hallottam, pontosan azt a pillanatot, amikor Daniel valósága elkezdett összerogyólni. Hallottam a nehéz, szakadt légzését. Hallottam a papírszakadás hangját, majd egy olyan műanyag üveg csattogását hallottam, amelyek úgy hangzottak ki, mintha műanyag üvegek zuhantak volna le egy kőteraszra.

“Ez… üres,” suttogta Daniel. A hangja elvesztette minden arroganciáját. Vékony, üreges hangzás volt, mintha papír beragadt a huzatba. “Ez lehetetlen. Az a számlán nyolcszáznegyvenezer dollár likvid tartaléka volt. Mara volt az egyetlen, akinek volt biztonsági kulcsa – neki kellett volna ellenőriznie a villa-előleg nemzetközi átutalását…”

“Daniel?” Azt mondtam.

Nem válaszolt.

“Daniel, Hale tiszt és Ruiz rendőr a negyedik körzettől a nappalinkban állnak,” folytattam, tisztán beszélve a mikrofonba. “Nem azért jöttek, hogy letartóztassanak a hamis jóléti csekked miatt. Azért jöttek, mert a nő, akit most vettél feleségül, egy nemzetközileg körözött szökevény, Katherine Sarah Mercer. És miközben te dicsekedtél azzal, milyen tisztán helyettesítettél engem, ő azzal tette, amit három másik férfival tett Észak-Amerikában.”

Egy éles, fémes csattanás visszhangzott Daniel végéről. Úgy tűnt, mintha a telefon kicsúszott volna a zsibbadt ujjai közül, és a csempézett padlóra esett volna.

Aztán jött a sikoly.

Nem Daniel sikolya volt. Ez egy sarokba szorított ragadozó éles, mérgező sziszegése volt.

“Te hülye, arrogáns gazember,” morogva a nő hangja a nyitott kagylón keresztül. Mara volt az—vagy Katherine. Eltűnt az a gyengéd, művelt ritmus attól a nőtől, aki anyám sírjánál tartotta a kezem. Hangja éles, kegyetlen és meleg volt. “Nyitva hagytad a vonalat?”

“Mara… Katherine… Miről beszél?” Daniel hangja könyörgő volt, szánalmas. “Hol van a könyvelés? Hol vannak a kezes kézbesítési igazolások a széfből?”

Egy ajtó csapódott be a véglegén, mennydörgő véglegességgel.

Léptek dübörögtek a kőn. Egy férfi spanyolul kiabált a villa előtt – valószínűleg az a magánbiztonsági személyzet, akiről Daniel panaszkodott. Aztán a hívás hirtelen megszakadt, helyét egy megszakított mobiljel lapos, mechanikus sípolása vette át.

A csend visszatért a előcsarnokamba, de ezúttal árammal volt feltöltötte.

Ruiz tiszt azonnal felemelte a rádióját. “Diszpécser, itt 4-Adam-12 egység. Frissítsd a piros zászlót Katherine Mercerről, azaz Mara Vale-ről. Megszakította a kapcsolatot a Cancun-i Moon Palace Grand-ban. A Target valószínűleg likvid eszközöket szerzett a másodlagos alanytól, Daniel Harttól, és megpróbál kilépni. Értesítsék a Cancun Nemzetközi Repülőtér nemzetközi kikötői hatóságait, és azonnal indítsanak egy Interpol kék értesítést.”

A rádió gyors megerősítésekkel válaszolt.

Hale tiszt felém fordult, tekintete mérsékelt és mélyen tiszteletteljes volt. “Mrs. Hart, tudott a magánszámláról?”

“Én vagyok a Hart Logistics pénzügyi igazgatója és a Hart család birtok egyetlen élő kurátora,” válaszoltam, karjaimat keresztbe fonta a mellkasomban. “Daniel úgy hitte, hogy mivel MBA-je és egy sarokirodája van a családi épületemben, ő a vagyonunk építésze. Elfelejtette, hogy minden szerver, minden hálózati vonal és minden pénzügyi jelentési könyv abban a cégben az asztalomon keresztül halad. Azt hitte, árnyékban mozog. Valójában reflektorfény alatt táncolt.”

“Ha Mercernek megvannak a személyes vagyonai, nem marad sokáig Mexikóban,” figyelmeztette Hale. “Gyorsan fog mozogni, több tengeri csomóponton keresztül mosja a fővárost, mielőtt új identitás alatt eltűnik. De a férjed komoly veszélyben van. Ha megpróbálja megállítani, vagy ha részt vesz a csalós hálózatában, a mexikói hatóságok határozatlan időre fogva tartják.”

“Hadd legyenek,” mondtam nyugodtan.