2. fejezet – A név a fájlban

A csend a hallban sűrű, hideg és abszolút volt.

Lenéztem a képernyőn világító fényképre. Három évvel ezelőtt készült a harminkettedik születésnapi vacsorám során Chicago belvárosában. A képen Mara Vale szorosan a vállam karját ölelte át, fejét az enyém felé billentve, mosolya ragyogó és könnyedén volt. Úgy nézett ki, mint egy nővér. Úgy nézett ki, mint a család.

“Mit értesz az alatt, hogy láttad már őt korábban?” kérdeztem. Nem remegett a hangom. Az elmúlt nyolc órában a testem furcsa, klinikai állapotba került, ahol a sokk azonnal fókuszba alakult. “A neve Mara Vale. Egy butik marketing tanácsadó céget vezet. Közös ünnepeket, családi tragédiákat és igazgatósági üléseket is megosztottunk.”

Hale tiszt Ruiz tisztre pillantott, aki már valamit bekapcsolt egy kézi terminálba, amelyet a taktikai mellényére rögzítettek.

“Nem Mara Vale a neve, Mrs. Hart,” mondta Hale, hangja a szokásos udvariasságról óvatos, nyomozó komolyságra váltott. “Legalábbis ez nem az a név, amit az Igazságügyi Minisztériumban regisztráltak, és nem az a név a szövetségi piros figyelmeztető zászlón, ami épp most jelent meg a körzet hírfolyamán, amikor a diszpécser irányította a címedet.”

Hátraléptem, hogy mélyebbre menjenek a házba. A reggeli nap éppen kezdett átvágni a magas, íves ablakokon az előcsarnokomban, hosszú, geometriai árnyékokat vetve a fehér márványpadlóra.

“Kezdjük az elejéről,” mondtam halkan.

“Kb. negyven perccel ezelőtt a férjed felhívta a megyei diszpécsert egy nemzetközi számról,” magyarázta Hale, miközben előhúzott egy tűt a zsebéből. “Azt állította, hogy felesége súlyos pszichológiai összeomláson ment keresztül, terrorista pénzügyi szabotázssal fenyegetőzött, és azzal fenyegetőzött, hogy ártja magát és másokat. A belföldön kívüli panaszosoktól érkező bellegező hívások esetén protokollunk megköveteli, hogy minden említett nevet összevetsük a belföldi hírszerzési adatbázisokkal a közvetlen kockázat felmérése érdekében.”

Ruiz felnézett a képernyőjéről, arca komor volt. “Amikor a diszpécser lefedte annak a nőnek a nevét, akit a férjed véd – Mara Vale-t –, a rendszer nem talált hét év tiszta múltú marketingtanácsadót. Biometrikus egyezést jeleztek egy kiemelkedő szövetségi riasztással, amelyet a New York-i Déli Kerület adott ki.”

A terminál képernyőjét felém fordította.

Egy mugshot töltötte be a kijelzőt. A haj szőke volt, nem pedig a gesztenyebarna hullámok, amiket ismertem, és az arccsontok élesebbek voltak, de a szemek – az a átható, ragadozó zöld, ami mindig megállította az embereket és kétszer is megnézte – egyértelműek voltak.

A kép alatt egy profil volt:

*Álnév: Cynthia Thorne. Valódi neve: Katherine Sarah Mercer. Életkor: 36. Nagy lopás, államközi vezetékes csalás, személyazonosság-lopás és az örökség gondnokságainak megtévesztésére irányuló összeesküvés miatt keresik őt.*

Elakadt a lélegzetem, élesen elakadt a torkomban.

“Katherine Mercer,” suttogtam.

“Ő egy nagy hozamú ragadozó, Mrs. Hart,” mondta Ruiz mély és közvetlen hangon. “Beágyazódik tehetős társadalmi körökbe, vagy örököst, vagy egy jelentős tőkéhez hozzáférő házastársat céloz meg, érzelmi függőséget teremt, és elmozdul az országból, mielőtt eltűnik. Utoljára három évvel ezelőtt Miamiban jelent meg, közvetlenül azelőtt, hogy egy olajfejlesztő második felesége három vállalati fedőszámlát likvidált és eltűnt a Karib-térségben.”

“Három éve,” ismételtem meg. Az elmém visszafelé száguldott, emlékeket tépve át, mint egy égő könyv lapjai. Három évvel ezelőtt Mara hirtelen, négy hónapos ‘szünetre’ vett Európába, hogy kezelje a feltételezett családi vészhelyzetet. Ez éppen azelőtt volt, hogy visszatért, és meggyőzte Danielt, hogy indítson el egy független magánbefektetési portfóliót – amelyet egy jelentős hídhitel segítségével finanszírozott, amelyet az én személyes bizalmam biztosított.

“Nem csak úgy botlott a férjére, asszonyom,” tette hozzá Hale. “Az ilyen emberek nem impulzusból működnek. Ha tegnap Mexikóban vette hozzá Danielt, az nem részeg szökésről volt szó. Ez egy záró ügylet volt.”

Pont a jelzés szerint az okostelefonom zümmögött a márványkonyhai szigeten.

A rezgés kétségbeesett volt. Egy ping. Aztán még egyet. Aztán egy harmadat gyors egymásutánban.

Odamentem, felvettem, és megnyomtam a hangszóró gombot anélkül, hogy a fülemhez tettem. Még csak meg sem néztem a hívóazonosítót; Ismertem Daniel pánikjának ritmusát.

“Evelyn! Vedd fel a rohadt telefont!” Daniel hangja átszakította a hangszórót, lélegzetvisszafojtva, repedt a szélén, és hevesen visszhangzott a kemény csempefalakon hangzó hangon. “Mit a fenét tettél a Platinum vonalakkal? Az üdülő menedzser áll a villánk előtt két önkormányzati tömegközlekedési rendőrrel! Azt mondják, hogy a függőben lévő engedélyünket elutasították, és kevesebb mint egy óránk van hatvannégyezer dollár függőben lévő díjainak rendezésére, különben lefoglalják a csomagjainkat és értesítik a konzulátust!”

Mozdulatlanul álltam a két felfegyverzett tiszt mellett. Hale tiszt az ujjával intett, jelezve, hogy folytassam a beszédet.

“Szia, Daniel,” mondtam, hangom olyan hűvös, mint az üveg. “Látom, kellemes az időjárás Cancunban.”

“Ne játssz velem, Evelyn!” kiáltotta, hangja dühös sikoltozássá vált. “Azt hiszed, így meg tudsz szégyeníteni? Azt hiszed, hagyhatsz idegen országban az esküvőm napján? Oldd fel a vállalati főcímlet fiókot most azonnal! Tudom, hogy az iPadedre adminisztrátori hozzáférésed van. Mara sírva fakad. Fent van, pánikrohamot kap, mert a recepció azzal fenyegette, hogy elkobozza az ékszereit!”

Lenéztem Katherine Mercer mugrifképére, amely még mindig ragyogott Ruiz tiszt terminálján.

“Mara sír?” Mormoltam. “Milyen tragikus neki.”