Ott állt nehezen lélegezve, büszkén felszegett fővel, a sértett gróf pózában. Teljesen, betonbiztosan meg volt győződve arról, hogy most a következő fog történni: a vendégek megszégyenülten leejtik a szemüket, legyinteni kezdenek, és azt mondják: „Ugyan már, Viktor, mi nem erre gondoltunk, hagyjátok csak meg, az anyjának úgyis kell”. És akkor ő nagylelkűen megbocsátva nekik, mindent visszasöpör.

De rosszul ismerte a vendégeimet.

Pasa bácsi lassan odalépett az asztalhoz.
– Az enyém a kék szalagos – mondta nyugodtan, kihúzva a dundi borítékját. – Tényleg, minek szponzorálni a bunkóságot. Jobb lesz, ha ebből a megtakarításból veszek magamnak egy új csónakot. Mert az ember csak ül itt, érted, és azt hiszi, hogy az unokahúgát adta férjhez egy pasihoz, aztán kiderül, hogy egy mamahotel könyvelőjéhez.

Szvetka ugrásszerűen követte.
– Na, és hol az enyém az Eiffel-toronnyal? Aha, itt van! – ügyesen előhalászta a borítékot, kissé kinyitotta, ellenőrizte a valuta meglétét, és a táskájába süllyesztette. – Köszönöm a pénz visszatérítését, Viktor. Kiváló esküvő volt, régen mulattam már ilyen jól és olcsón!

A fiatal pár, Marina és Kosztyik zavartan léptek oda.
– Vitja, mi is elhozzuk a miénket – mondta halkan Kosztyik, elvéve a fehér négyzetet. – Törlesztenünk kell a hitelt. Bocs.

Anton Boriszovics főnök egyszerűen intett a pincérnek, megkérte, hogy adja át neki a cég logójával ellátott borítékot, és rezzenéstelenül elrakta a zakója belső zsebébe.

Viktor arca mindenegyes elvett borítékkal egyre jobban megnyúlt. Győzedelmes vigyora azonnal eltűnt, helyét a legmélyebb meg nem értés kifejezése váltotta fel. Hogy lehet ez? Hát ő tartott nekik nyilvános leckét, miért nem bűnbánóak? Miért viszik el tényleg azt, amit ajándékoztak?!

Ljudmila Szemjonovna döbbenten ült. Minden egyes, a vendégek zsebébe eltűnő borítékot olyan pillantással kísért, mintha a saját dácsáját vennék el tőle.

– Ti… mit csináltok? – préselte ki magából Viktor, amikor már csak egy pár iskolás barátoktól kapott képeslap maradt a kezében. – Tényleg elviszitek az ajándékokat? Hát ti… vademberek vagytok!

Szorosan odaléptem hozzá.
– Nem, Vitja. Ők egyszerűen normális emberek, akik tudják értékelni a megkeresett pénzüket. És nem engedik, hogy szemtelenek rendelkezzenek a munkájukkal.

A teremhez fordultam.
– Kedveseim, nagyon köszönöm nektek az őszinteséget és a támogatást. A bankett előlege éjfélig be van fizetve, a főétel még megvan, ital is bőven van még. Kérem, folytassák az estét, pihenjenek, táncoljanak. A volt vőlegényemmel nekünk viszont sürgős lakhatási ügyeink adódtak.

– Miféle volt feleségrel… azaz, volt férjjel? – hűlt el Viktor. Még mindig egyetlen üres borítéket tartott a kezében, és izzadt ujjaival gyűrte. – Olga, mit beszélsz? Most megyünk hozzád, fáradt vagyok, holnap reggel kilenctől felméréseim vannak a terepen. Elég a koncertből, menjünk haza!

– A kulcsszó, Vitja, az, hogy „hozzád”. Vagyis hozzám. Az én személyes lakásomba, amit még házasság előtt szereztem – beszéltem lassan, minden egyes betűt kihangsúlyozva, hogy biztosan eljusson a tudatáig. – De oda te nem mész. Sem ma, sem holnap, sem pedig soha többé.

– Te mi van, papírok miatt akarsz elválni?! – háborodott fel, végre felismerve a helyzete súlyosságát. A hangjában igazi, leplezetlen pánik zendült meg. A háromszobás, európai felújítású lakásban való ingyen lakhatás lehetősége sokkal jobban megijesztette, mint az eltűnt borítékok. – Már az első napon?! Hát te teljesen megőrültél! Hiszen én a férjed vagyok!

– Az én férjem egy partner, nem pedig egy tolvaj raktáros, aki a vendégeket fosztogatja az anyja erkélye miatt – eligazítottam a frizurámat.
– Szóval így állunk. Holnap reggel benyújtom a válókeresetet. Hál’ istennek gyerekünk nincs, közös vagyont nem volt időnk szerezni – hacsak ezt a tortát nem számítjuk bele. A holmidat – a három melegítőfelsőt, a csavarhúzókészletet és azt a förtelmes zöld fürdőszobai szőnyeget, amit szerdán hurcoltál be – gondosan becsomagolom.

– Én magam jövök érte! És a kulcsokat nem adom oda! – próbálkozott a fenyegetésekkel.

– A kulcsokat azonnal leadod – néztem egyenesen a szemébe. Olyan volt a tekintetem, hogy Viktor akaratlanul is nagyot nyelt. – A holmidat pedig futárral küldöm el Ljudmila Szemjonovna címére. A futárszolgálat költségét levonjuk az éttermi előleg azon részéből, amit nem ettünk le. Ha nem elég – fizeted átvételkor.

– Te… egyedül maradsz! – visította el magát sértettségében Viktor, visszahúzódva az asztaltól. – Kinek kellesz a kis táblázataiddal meg az egóddal! Hát én… hát sorban állnak értem!

– Na nagyszerű. Akkor állj sorba az ajtóbeépítésért a menyasszonyaidnál – elmosolyodtam.

Ljudmila Szemjonovna, megértve, hogy a pénzcsapok végleg elzáródtak, és a fia számára a táplálékbázis még azelőtt bezárult, hogy megnyílt volna, felugrott a székéből.

 

– Menjünk, Vityenka! – büszkén emelte fel az állát, a vállára dobva a szakadt mopszos táskát. – Itt nincs helyünk! Ez a nő nem méltó a kisujjadhoz is! Találunk neked egy normális, engedelmes feleséget, nem ezt a… számológépet! Kívánom, hogy maradjon a számításaival a teljes magányban!

– Keressenek csak, Ljudmila Szemjonovna, keressenek – bólintottam a nyomukba. – A lényeg, hogy azonnal figyelmeztessék a jelölteket: Jesszentukit közvetlenül a házasságkötő teremben kell majd szponzorálniuk.