Fogtam egy desszertkanalat, és csengőhangon, átéléssel megkoccintottam a pezsgős kristálypoharat. Csiling-csiling-csiling.
A hangszórókból épp elhalt a jazz, és a csilingelés szétterjedt a teremben. Az asztaloknál ülők abbahagyták a beszélgetést, és ránk fordultak. A főnököm, Anton Boriszovics, letette a szalvétáját. Pasa bácsi, anyu fia és nyugdíjas építész, abbahagyta a sós uborka rágását.
– Egy kis figyelmet kérem, kedves vendégek! – a hangom csilingelően és tisztán, teljesen magabiztosan szólt. – Egy tósztot szeretnék mondani, és fontos bejelentést tenni. Kérem, ne oszoljanak szét, és maradjanak még néhány percig.
– Olja, ülj le – sziszegte a fogai között Viktor, megrántva a ruhám szélét. – Mit csinálsz?
Elegánsan kirántottam az anyagot az ujjai közül.
– Kedveseim, köszönöm, hogy eljöttek, hogy osztozzanak velünk ezen a napon – folytattam, barátságosan végignézve a termen. – Annyi szép szót mondtak egy új család alapításáról, a közös jövőnkről. Csodálatos ajándékokat hoztak borítékban, hogy megalapozzuk a mindennapjainkat. De itt egy kis félreértés adódott, amit tisztázni szeretnék, hogy senkit ne vezessünk félre.
A vendégek érdeklődve elhallgattak. Szvetka elővette a telefonját, és úgy tűnik, bekapcsolta a kamerát.
– Az a helyzet – tartottam fenn a férjemre szegezett szigorú pillantást –, hogy az újdonsült élettársam most adta át az összes borítékot az édesanyjának, Ljudmila Szemjonovnának. Kizárólag abból az alkalomból, hogy negyvennyolc évvel ezelőtt megszülte őt, aztán kikezelte a mumpszból.
A termen könnyed moraj futott végig. Pasa bácsi félrenyelte az uborkát, és köhögni kezdett.
– Olja, te teljesen eszvesztettél?! – ugratta fel Viktor, nehezen lélegezve. – Minek teregeted ki a magánügyeket a nyilvánosság elé?
– Én leltározom, Vityenka – válaszoltam, anélkül, hogy feljebb emeltem volna a hangomat.
Aztán ismét a teremhez fordultam:
– Kedves vendégek, én egyenes ember vagyok. Nem akarom, hogy azt higgyétek, ti szponzoráljátok a nálunk lévő esküvői utat, miközben a valóságban az anyósom lakásának erkélyfelújítását fizetitek. Úgyhogy van hozzátok egy kérdésem. Kérem, tegye fel a kezét az, aki ma úgy tett bankjegyet a borítékba, hogy azt kifejezetten Ljudmila Szemjonovnának szánta?
A terem hallgatott. Senki sem mozdult. Csak a főnököm, Anton Boriszovics igazított meg a szemüvegét, és basszushangon megkérdezte:
– Olga Nyikolajevna, ezt nem értem. Mi az osztállyal egy jó kávégépet dobtunk össze nektek. Hogy jön ide Viktor anyja? Csak nem egy kávézót akar nyitni az erkélyen?
– Én valutát ajándékoztam! – kiáltott csengő hangon Szvetka. – A karéliai utatokra! Ha Ljudmila Szemjonovna utazik oda helyettetek fürdőruhában, én követelem a napi fotójelentést!
Viktor unokatestvére, Marina és a férje felháborodva néztek egymásra.
– Vitja, mi tulajdonképpen fél évre szóló hitelt vettünk fel, hogy normális összeget ajándékozzunk nektek indításként – mondta zavartan Marina férje. – Hiszen azt mondtátok, autót cseréltek…
Ljudmila Szemjonovna belepréselődött a székbe. A gazdasági elmélete kudarcot vallott a rideg valósággal való találkozás során.
– Hogyhogy nincs bennetek semmi szégyenérzet! – háborodott fel Viktor a vendégekhez fordulva. – Hiszen egy család vagyunk! Mi különbség van abban, hogy kénél vannak a pénzek? Anya adta nekem az életet! Talán a saját kopejkáitokat fogjátok számolgatni?
– Vitja, most mások kopejkáit számolgatod – vágtam rá szigorúan. – És nemcsak számolgatod, hanem pofátlanul rendelkezel is velük. Úgy döntöttél, hogy nagylelkű fiú leszel más kárára? Kiváló terv. De jótékonykodni csak a saját pénzéből szokás az embernek.
Viktor úgy zihált, mint a fazékban forrongó húsleves. A ravasz terve darabokra hullott. Hozzászokott ahhoz, hogy a nők az arcuk megőrzése érdekében a nyilvánosság előtt mindent eltűrnek. De elfelejtette, hogy én minden nap kemény acéltermék-beszállítóktól alkuszom le az árakat. Az ő felpuffadt arcai egyáltalán nem nyűgöztek le.
– Hogy úgy van?! – Viktorall-in akart menni, a sértett méltóság taktikáját választva. – Mivel ti itt mindannyian ilyen kicsinyes alakok vagytok! Mivel nektek a bankók fontosabbak a családi értékeknél!
Hirtelen az anyjára fordult. Ljudmila Szemjonovna hátrahúzódott. A zsákmánytól való megválás nem szerepelt a tervei között.
– Édesanyám, kérem, adja át nekem ezeket a borítékokat! – mondta oktató hangon, nemesnek tűnni igyekezve Viktor. – Kizárólag jót és pénzügyi jólétet kívánok ezeknek az embereknek. Vigyék csak el az ajándékaikat, ha sajnálják a szent asszonynak!
– Vityenka, hát várj csak, miért kell így felhergelni magad – dadogta az anyós, miközben a mopszot takarta a kezével. – A tőke már be lett integrálva a nyugdíjalapomba. Nem racionális dolog visszaadni őket. Hát az infláció!
– Anya, kérlek, engedd el! – nem hagyta abba Viktor, belekapaszkodva a gobeltáska fülébe.
Ljudmila Szemjonovna a másik oldalról kapaszkodott belé. Néhány másodpercig az anya és fia, mint két Volga-menti hajóvontató, a maradék esküvői torta fölött kétfelé húzta a szegény táskát.
– Vitja, elszakad! – siránkozott az anyós.
– Adja át, leckét kell adnom nekik nagylelkűségből! – szuszogott a vőlegény.
Végül az elakadt cipzár nagy reccsenéssel szétvált, és a borítékok, mint egy megriadt galambraj, legyező alakban szétrepültek minden irányba. Viktor felkapott néhány borítékot, és lendületesen a vendégek felé nyújtotta őket.
– Vigyék! – hirdette. – Ha sajnálják a saját édesanyjuknak! Fulladjanak meg a kis adományaikkal! Olga, elégedett vagy? Megaláztál engem! Tönkretetted az ünnepet!
