Galina a konyhai órára nézett. Még tavaly késett negyven percet, de nem sietett elemet cserélni benne. Az idő ebben a lakásban már régóta a saját szabályai szerint telt.
— Nem tudom — mondta. — Egyelőre nem tudom.
— Az anyósodnak elmondod?
— Nem.
— Miért?
— Mert úgysem hallgat meg. Azt fogja hinni, hogy kitaláltam.
— Hát legalább Igor arcába vágd rá. Egyenesen a szemébe. Hadd piruljon bele.
— És mit fog mondani? Hogy én juttattam ide? Hogy én örökké elégedetlen vagyok? Hogy az anyja beteg, én meg csak kavarok?
— Pontosan ezt fogja mondani.
— Látod. Ezt már ezerszer hallottam, más körülmények között.
— De várj csak — vágott közbe Szvetlana, és a hangja hirtelen elnémult, mintha valaki elszorította volna a torkát. — Galja… te azt mondtad, hogy a jegyzetben az állt: „N. holnap a szokásos módon?”
— Igen. Miért?
— Mert anyósod tegnap megmutatta a meghívottak listáját. És tudod, ki segít neki a jubileum megszervezésében? Az új szomszédja a hatodikról. Nagyezsda. Aki egy hónapja költözött be, és akit Zinaida Petrovna szinte már a lányaként szeret.
Galina kezében megállt a telefon. A konyha hirtelen olyan hideg lett, mintha valaki tágra nyitotta volna az ablakot a februári fagyban. Nagyezsda. „N.” A harmincöt körüli nő a liftezős szelfiről, akinek a mosolyát Galina az elmúlt héten háromszor is látta az anyósa lépcsőházában, amikor ételt vitt az öregasszonynak. A nő kedvesen köszönt, elvette tőle a szatyrokat, és még meg is dicsérte a húsos pitét.
— Galja, ott vagy még? — kérdezte Szvetlana fojtott hangon. — Ugye nem gondolod, hogy…
— Később visszahívlak — mondta Galina csendben, és rányomta a gombot.
Aznap este Igor nem egyedül jött haza. Velem jött az anyja is. Zinaida Petrovna úgy vonult be a lakásba, mint egy uralkodó, aki ellenőrizni jött a tartományát.
— Galina, nem lehetne gyorsabban? A jubileum mindjárt itt van, te meg még ki sem találtad a menüt! — jelentette ki már az előszobában, le sem véve a kabátját. — Szerencsére Nadja segít. Olyan tündéri lány! Képzeld, felajánlotta, hogy elintézi a zenét meg a dekorációt is. Igor is mondta, hogy milyen talpraesett!
Igor nem nézett a felesége szemébe. Levette a cipőjét, és közben valami értelmetlen dolgot motyogott a munkanap nehézségeiről. De Galina nem rájuk figyelt. Hanem a férje nyakán lévő halvány, krémszínű foltra a gallér belső felén. Ugyanaz a púder illata csapta meg az orrát, amit tegnap érzett a lépcsőházban, amikor Nagyezsda mellett haladt el.
Egyetlen szó, egyetlen üvöltés sem hagyta el a torkát. A düh helyett valami egészen más támadt fel benne: egy jéghideg, tökéletesen tiszta terv.
— Természetesen, Zinaida Petrovna — mondta Galina meglepően nyugodt hangon. — Sőt, arra gondoltam, hogy a húsos pitét én magam sütöm meg a jubileumra. A saját receptem szerint. És Nadját is feltétlenül meg kell hívnunk az díszasztalhoz. Hiszen olyan sokat segített.
Igor ezen a ponton félrenyelte a levegőt.
— Galja, minek… miért ültetnénk őt az díszasztalhoz? Ő csak egy szomszéd…
— Mert az anyád szereti őt, Igor — fordult hozzá Galina, és a szeme sarkából látta, ahogy a férfi kezében megremeg az autókulcs. — Vagy talán zavarna téged a jelenléte?
Az elkövetkező két hétben Galina úgy élt, mint egy idegen a saját testében. Nem kutatott tovább a tabletben. Nem nézegette a képeket. Ehelyett minden áldott este leült a konyhaasztalhoz, és megírta a meghívókat, precízen elrendezte az ültetési rendet, és elrendelte a kávézóban a felszolgálást. Igor egyre feszültebb lett. Látni lehetott rajta, hogy meg akarja törni a csendet, hogy be akar vallani valamit — vagy legalább ki akar csikarni belőle egy veszekedést, amely felmentést adna neki. De Galina nem adta meg neki ezt a luxust. Szelíd volt, figyelmes, és vak.
Aztán elérkezett a jubileum napja.
A „Berjozka” kávézó különterme zsúfolásig megtelt. Negyven vendég, rokonok, régi kollégák, szomszédok. Az asztalok roskadoztak az ételektől, a zene szólt, Zinaida Petrovna pedig a terem közepén tündökölt a bíborvörös ruhájában. Nagyezsda ott ült az díszasztalnál — pontosan Igor jobb oldalán, Galinával szemben.
Igor egész este izzadt, alig nyúlt az ételhez, és minden alkalommal összerándult, amikor a felesége rkaranténozott egy pillantást. Nagyezsda viszont magabiztos volt. Apró, sokatmondó mosolyokat küldött Igor felé a pohara mögül, és néha megérintette a férfi ingujját, amikor átadta a salátát.
Amikor eljött a köszöntők ideje, Zinaida Petrovna felállt, hogy köszönetet mondjon.
— Köszönöm a fiamnak, Igoriknak, aki mindezt kifizette! — mondta könnyeivel küzdve. — És köszönöm a drága Nadjecskának, aki nélkül ez az ünnep nem jöhetett volna létre!
Taps viharzott végig a termen. Galina lassan felállt a helyéről. A kezében fogott egy nagy, díszes dobozt, amelyet eddig az asztal alatt rejtegetett.
— Én is szeretnék mondani valamit — mondta Galina. A hangja nem remegett. A teremben azonnal csend lett. — Zinaida Petrovna, te mindig azt mondtad, hogy a család az legfontosabb. És hogy nincsenek titkok. Ezért mára egy különleges ajándékkal készültem. Nemcsak neked… hanem Igorinak és Nadjának is.
