Nem blokkolta a számokat. Egyszerűen némára kapcsolta a telefont, és a képernyővel lefelé a kulcs mellé fektette.
Később, ismerősök útján majd megtudja, hogyan jutottak haza. Hogyan várták azt a PАЗ buszt az országúton. Hogyan utaztak a dácsásokkal a vasútállomásig, mert a közvetlen busz elromlott. Hogyan kényszerítették őket a kalauzok a vonaton arra, hogy telefonszámos utalással fizessék ki a jegyet – és Krisztinának megalázkodva kellett kérnie valamelyik barátnőjétől, hogy sürgősen utaljon nekik háromszáz rubelt a SBP-n keresztül, mert a hitelkártyák kerete kimerült.
Hogyan ordibált Igor a zárt ajtóhoz érve és a dobozokat rugdosva az egész lépcsőházban, majd hogyan hívott taxit a kollégiumba, ahol Krisztina egy manikörös lánnyal bérelt egy szobát kettőre.
De mindez csak ezután következik.
Most pedig Marina bement a konyhába. Felkapcsolta a vízforralót. Leült az asztalhoz, ahol a rezsiszámlák szépen összerakott kupaca hevert. Holnap hétfő. Holnap elmegy dolgozni, lezárja a beszámolói időszakot, az ebédidőben pedig a Gosuszlugi portálon keresztül benyújtja a válási kérelmet. Nincs mit megosztaniuk. Gyerekek nincsenek. Az autó az övé. A lakást még házasságkötés előtt, végrendelettel kapta a nagymamájától.
A vízforraló kattant, és kikapcsolt.
Marina forró vizet öntött a csészébe. Nézte, jak emelkedik a gőz. Arra gondolt, hogy Igor lényegében igazat mondott. Mindig úgy tekintett rá, mint egy kényelmes pénztárcára, egy cselédre, egy funkcióra. Csak ő maga tévedett, amikor ezt családnak nevezte.
De most a hiba helyre lett állítva. Az egyenleg stimmel.
A lakásban csend volt. És ez a csend három év óta először csak az övé volt.
