Rendelés törlése. Termék: nyári ruha, cikkszám 845… Megerősítés.
Rendelés törlése. Termék: ecsetkészlet… Megerősítés.
Törlés. Törlés. Törlés. Tizenégyszer egymás után.

A kosár számlálója nullázódott. Az előre kifizetett tételekért járó pénz külön blokkokban kezdett visszakerülni a zöld kártyára. Dzing. Dzing. Dzing.

Marina elrakta a telefont a zsebébe, és újra megérintette a kulcs mentőövet jelentő kis korongját. Odasétált az autóhoz. Megnyomta a gombot a kulcstartón. A riasztó egy rövid hangot adott.

 

Kinyitotta az ajtót, és beült a vezetőülésbe. Az utastérben felmelegedett műanyag és cseresznyés illatosító szaga terjengett. Az autót két évvel az Igorral való ismeretség előtt vásárolta. Saját nevére íratva. Törvény szerint ez az ő személyes tulajdona, amely nem tartozik megosztás alá, még akkor sem, ha elválnak. Korábban soha nem gondolt ilyen kifejezésekre a házasságával kapcsolatban. Most ez volt az egyetlen dolog, amin érdemes volt gondolkodni.

A kulcsot behelyezte a gyújtáskapcsolóba. A motor engedelmesen felmordult.

A motor hangja arra kényszerítette az asztalnál ülő társaságot, hogy hátraforduljon. Igor ráncolt homlokkal felállt, eldobta az üres dobozt a fűre, és lassan a vezető oldali ablakhoz sétált. Marina pontosan félig leeresztette az ablakot.

— Hová készülsz? — napbarnított kezével az ajtóra támaszkodott, bepillantva az utastérbe. Az arcán nem látszott aggodalom. Csak a bosszúság, hogy a kényelmes mechanizmus hirtelen meghibásodott. — És mivel megyünk be a városba? Holnap munkanap! Krisztinek meg különben is reggeltől műszakja van a szalonban.

Marina a férjére nézett. Az arcán ott maradt a korom nyoma. Egy pillanatra felidézte az emlékezetében, hogy három évvel ezelőtt ugyanígy kormolta össze magát, amikor először jöttek el erre a még akkor üres telekbe, és hogy nevettek, miközben nedves törlőkendőkkel tisztították le a piszkot.

De ez az ember már nem létezett. Előtte egy idegen férfi állt, aki a saját kényelmének ingyenes kiegészítőjeként tekintett rá.

— Ott a PАЗ buszmegálló az erdő mögött — válaszolta nyugodtan Marina, egyenesen a szemébe nézve. A hangja nem bicsaklott meg. Nem volt benne sem sértés, sem könny. Csak a tények megállapítása. — A menetrend a oszlopon van. Az utolsó elővárosi busz nyolckor indul.

Igor értetlenül pislogott.
— Milyen buszé? Mit beszélsz? Marina, fejezd be a cirkuszt, állítsd le a motort. Az emberek néznek.

— Hagyjuk, hogy nézzék — tette a kezét a kormányra. — Krisztinek egyébként az összes rendelését töröltem. A kártyát letiltottam.

— Micsoda?! — az asztaltól a talaj egyenetlenségein botladozva már futott a sógornő. A műszempillák ijedten rebtegtek. — Hogyhogy törölve?! Ott várom a ruhát a céges bulira! Normális vagy egyáltalán?!

— Teljesen — Marina Drive állásba kapcsolta a sebességváltót. — A cseléd felmondott.

— Hé, állj! — Igor megpróbálta betenni a kezét az utastérbe, hogy elérje a kulcsot, de Marina nyugodtan lenyomta az ajtózár gombot. A központi zár bekattant. Az ablak elindult felfelé.

Finoman rálépett a gázra. A Kia Rio simán elindult a helyéről.

A visszapillantó tükörben látta, hogy Igor a magasba dobja a kezét, miközben valamit kiabál, Krisztina pedig hisztérikusan rázza a telefonját, miközben a gyenge vidéki interneten próbálja betölteni a piactér alkalmazását.

Az autó kitűzött a kertbarátkör kapuján a poros murvás útra. Negyven kilométerre volt a város. Igornak és Krisztinának egy fillér készpénz sem volt a zsebében – hozzászoktak, hogy mindenért Marina fizet. Még a városi lakás kulcsa sem volt náluk – Igor a folyosói kisasztalon hagyta a csomóját ezzel a mondattal: „Minek cipeljem, úgyis velem vagy.”

Az út besimult a kerekek alá. Minden kilométerrel könnyebb volt lélegezni. A szorongás, amelynek el kellett volna öntenie, valamiért késett. Helyette egy ijesztő, csilingelő üresség érkezett. Arra számított, hogy sírni fog, a kormányt veri, sajnálja a romba döntött családot. De belül csend volt. Mint egy üres mérlegstátuszban, ahol az összes adósságot végre leírták.

A város esti dugókkal és szupermarketek neonfényeivel fogadta. Marina leparkolt az autóval a panel kilencemeletese előtt. Felment a negyedik emeletre.

Kinyitotta az ajtót. A lakásban csend és fülledtség volt. Igor parfümjének és a tegnapi borslevesnek az illata áradt.

Nem vette le a cipőjét. Bement a konyhába, elhozott a spájzból egy tekercs vastag szemeteszsákot és három kartondobozt a műszaki cikkek után, amelyeket Igor már régóta ki akart vinni a kukákhoz, de mindig elfelejtette.

A pakolás pont egy órát vett igénybe.

Az első dobozba kerültek a szerszámai, amelyek szanaszét hevertek az erkélyen. A másodikba a ruhák a szekrényből. Nem hajtogatta őket szépen, csak begyűjtötte a polcokról. A harmadikba, a legkisebbe beledobta Krisztina elfelejtett apróságait: a fésűket, a kozmetikumokat, valamilyen magazinokat, amelyeket folyamatosan náluk hagyott, amikor „vendégségbe” jött, és ott maradt a hétvégére.

Marina kihúzta a dobozokat a közös előtérbe. Szépen, sorba állította őket, hogy ne zavarják a szomszédokat a lifthez vezető úton.

Aztán visszatért a lakásba. Bezárta az ajtót. Kétszer ráfordította a zárat. És a biztonság kedvéért ráhúzta a belső reteszt.

Előhúzta a zsebéből a kaputelefon kék kis korongját. Letette a tükör alatti kisasztalra.

A zsebében vibrálni kezdett a telefon. Igor hívta. A képernyőt nézte, a férje fényképét, amelyen egy idegen drága autó hátterében mosolygott.

Húsz nem fogadott hívás tőle. Tíz Krisztinától.