A nyárs féme hirtelen megrándult, megégetve az ujjait. Marina nem tudta kinyitni a tenyerét, mielőtt a nehéz, szafttól csöpögő sertésnyak átkerült volna egy idegen műanyag tányérra.

— A cseléd zabálja a maradékot! — csilingelő hangon, az egész dácsatelet betöltve nevetett Krisztina, lengetve a visszaszerzett nyársat. — Menj inkább a keretet locsolni, amíg a rendes emberek pihennek!

A deszkaasztal körül, amelyet még a múlt nyáron tákoltak össze, egy pillanatra csend lett. A kerti szövetkezet szomszédai, akik csak egy „kis tűzre és illatra” ugrottak át, összenéztek, műanyag poharuk mögé rejtve a tekintetüket. A májusi nap égette a feje búbját, a levegőben a sült hagyma, a füst és a olcsó gyújtós sűrű illata terjengett.

Marina lassan leeresztette üres kezeit. A mutatóujján vörös csík égett a forró fémtől.

Igor, aki az asztalfőn ült egy doboz sörrel, lusta mozdulattal nyújtózkodott, és hátba veregette a testvérét, akinek a hátát divatos crop-top feszítette.

— Ugyan már, Marina, miért sértődtél meg? — kuncogott jóindulatúan a feleségére nézve. — Menj, főzz egy kis krumplit. Mert hús az tényleg nem lesz elég mindenkinek, Kriszti egész nap nem evett semmit, elfáradt az úton.

 

Marina hallgatott. A sógornője tökéletes, sűrű műszempilláit nézte, a friss manikűrös körmeit, amelyek azokat a húsdarabokat válogatták, amelyeket Marina tegnap este három órán át pácolt ásványvízben és fűszerekben. Igorra nézett, az építő-burkolóra, aki az utolsó két hónapban alkalmi munkákból élt, és gyűrt borítékokban hozta haza a pénzt, amely alig volt elég a horgászutaihoz szükséges benzinre.

A szemét a faasztalra sütötte. Fogta a fém húscsipeszt, és óvatosan, pontosan a asztal szélével párhuzamosan a marinádból kikerült üres tál mellé fektette. Aztán a jobb kezét a farmerzsebébe dugta.

Az ujjai egy kerek, sima kaputelefon-kulcsot tapintottak. Egy kis kék műanyag korongot fém maggal. Egy olyan tárgyat, amely mindig a zsebében lapult. A munkahelyén, a lakásszövetkezeti ingatlanfenntartónál hozzászokott a kulcs-csomókhoz, a kezelőség elleni végtelen panaszokhoz, az elrepedt csövekhez és a közös költségekhez. Ott ő volt a főkönyvelő. Az az ember, aki a terhet a hitellel fillérre egyezteti, késedelmi pótlékot számol fel a késedelmes fizetésekért, és pontosan tudja, hogy ki, kinek és mennyivel tartozik.

És itt?

Úgy szorította az elektronikus kulcsot, hogy a műanyag széle a tenyerébe vájt. A fájdalom kijózanító hatású volt.

Hirtelen megértette, hogy a saját telkén áll, amelyért minden évben ő maga utalja át a fenntartási hozzájárulást a kertbarátkör elnökének – pontosan hatezer rubelt, késedelem nélkül. Hogy a húst, amelyet Krisztina most rágcsál, az ő, Marina fizetéséből vették. Ahogy a szenet is. Ahogy a sört is Igornak. Meg a benzint is a roskadozó hullámpala kerítés mellett parkoló fehér Kia Rio tankjában.

— A krumpli a házban van — Igor csettintett az ujjaival, felhívva magára a figyelmét. — Marina, hát miért merevedtél le? Nem látod, hogy a vendégek várnak?

— Látom — hangzott a válasz egyenesen, a legkisebb remegés nélkül.

Elfordult az asztaltól, és lassan elindult a kitaposott füvön a kerítés felé. A hátának Krisztina élénk hangja csapódott, amint valamilyen új koreai szérumról mesélt a szomszédoknak, amit „egyszerűen akciósan elkapott”.

Marina elővette a telefonját. A képernyő ragyogóan felvillant a napfényben. Megnyitotta a banki alkalmazást – a Sber megszokott zöld felületét. Belépett a tranzakciós előzményekbe.

A számok nem hazudnak. Az emberekkel ellentétben a számok sosem próbálnak szebbé látszani annál, amik valójában.

Átlapozta az elmúlt hónap kivonatát. Íme a lakás rezsifizetése – négyezer-nyoltszáz. Íme a dácsa hozzájárulások. Íme a vásárlások a Pjatyoročkában, akciós termékek, hűségkártyával – mindig spórolt. És íme a Wildberries terhelései. Egyik. Második. Harmadik.

Hétezer-kétszáz rubel áprilisra. Ötezer-négyszáz márciusra. Kilencezer februárra.

Krisztina még hat hónappal ezelőtt hozzákapcsolta a fizetési kártyáját a saját fiókjához. „Marinácskám, a kártyám le van tiltva az Igor adósságai miatt, a végrehajtók lefoglalták a számlámat, tudod! Majd én rendelek apróságokat, neked meg odaadom készpénzben.” Igor akkor ott állt mellette, cigarettázott az ablakon át, és bólintott: „Hát kösse csak hozzá, sajnálod tőle, vagy mi? Csak a testvérem. Majd a következő munkából mindent kiegészítek.”

A munka véget ért. A pénz ismeretlen helyen tűnt el. A készpénzt Krisztina „elfelejtette” felvenni, aztán meg már nem is ígérte. A vásárlások rendszeressé váltak. Bozót, maszkok, telefontokok, ruhák.

Marina tűrt. Hozzászokott, hogy kényelmes legyen. Hozzászokott a húzáshoz, az elsimításhoz, ahhoz, hogy a szennyest ne teregesse ki. „Ideiglenes” – mondta magának. „Hiszen egy család vagyunk” – mondta Igor.

De most, a nap melegítette fém autó mellett állva, az utolsó fület nézte. Aktív megrendelések.

Tizenöt tétel. Státusz: „Kézbesítés alatt az átvételi pontra”. Fizetendő összeg átvételkor – húszezer rubel. Krisztina nyári ruhatárat és professzionális kozmetikai készletet rendelt magának, tudva, hogy az ötödikén Marinának megérkezett az előlege.

Marina lehunyta a szemét. Belélegezte a száraz, poros dácsai levegőt.

Már nem volt dühös. A düh ott égett el a grillnél, a kitépett nyárssal együtt. Csak a könyvelői tisztaság maradt.

Az ujja megérintette a képernyőt.

„Kártya leválasztása az összes szolgáltatásról.” Megerősítés.

«Internet vásárlási limit beállítása: 0 rubel». Megerősítés.

Azután belépett maga a piactér alkalmazásába – a fiókhoz továbbra is megmaradt a hozzáférése arra az esetre, ha Krisztina megkérné, hogy „nézzen rá, hol jár a futár”.