A bostoni Four Seasons báltermének kristálycsillárjai hideg, metsző fénnyel világították meg a kétszáz fős tömeget. Az ezüst tálcákon gyöngyöző Dom Pérignon, a selyemruhák suhogása és a halkan duruzsoló kamarazenekar mind azt hirdették: a Cole MedTech megérkezett a csúcsra. A cég, amely hét évvel ezelőtt egy fűtetlen dél-bostoni raktárépületben, forrasztópákák füstjében és kihűlt pizzásdobozok között született meg, ma este ünnepelte a kilencvenmillió dolláros Series B tőkebevonást.

– Hét évvel ezelőtt, amikor Nathan előállt a cég ötletével, két angyalbefektetője volt, akik összesen háromszázezer dollárt adtak – meséltem, miközben felidéztem a fagyos dél-bostoni teleket. – Nekem már megvoltak az MIT-n kifejlesztett alapszabadalmaim. Nathan és a befektetők nem tudták kifizetni a technológia piaci értékét – ami már akkor is legalább félmillió dollár volt készpénzben. Ezért megegyeztünk: a technológia az én kizárólagos tulajdonomban marad. A Cole MedTech egy exkluzív, de határozott idejű licencet kapott a gyártásra és az értékesítésre. Cserébe a mérnöki munkámért és a fejlesztések integrálásáért nem kértem piaci fizetést – ami évi száznyolcvanezer dollár lett volna –, hanem belementem a negyvenezer dolláros alapbérbe és a tizenkét százalékos tulajdonrészbe, hétéves vestinggel.

– És a fejlesztések? – kérdezte Rebecca, a ceruzájával a papírra mutatva. – A cég jogásza arra fog hivatkozni, hogy a második és harmadik szabadalmat már a cég alkalmazottjaként hoztad létre, a cég eszközeivel. Work made for hire doktrína.

Elmosolyodtam.

– Nézd meg a licencszerződés 4.2-es és 8.1-es kiegészítését, amit Nathan és az akkori ügyvédjük is aláírt. Kifejezetten kikötöttük: bármilyen fejlesztés, javítás vagy járulékos technológia, amely közvetlenül az alapszabadalomra épül, automatikusan a licenctulajdonos – vagyis az én – tulajdonába kerül, és a licenc hatálya alá esik. Ezen felül minden fejlesztést a saját szabadalmi ügyvivőmmel nyújtottam be, a költségeket a saját zsebemből fedeztem, amit Nathan jóváhagyott, mert a startupnak nem volt pénze a tízezer dolláros ügyvivői díjakra.

Rebecca átolvasta a passzusokat, és felnevetett. Egy száraz, elégedett jogászi nevetéssel.

– Ez golyóálló. Ritkán látok ennyire tiszta konstrukciót egy induló vállalkozásnál. Nathan annyira spórolni akart a kezdeti költségeken, hogy lényegében bérbe vette a teljes technológiai létezését anélkül, hogy valaha is megszerezte volna az alapokat. És a tizenkét százalékos részvénypakett?

– Itt van a szerződés – nyújtottam át egy másik dokumentumot. – Hét év, havi arányos feloldással. A hetvenkettedik hónap múlt pénteken telt le. A részvények hivatalosan az enyémek. Nathan nem veheti el őket, nem ruházhatja át Victoria Hayes-re, és az igazgatótanács sem semmisítheti meg őket egy egyszerű határozattal a beleegyezésem nélkül.

Ebben a pillanatban a telefonom újra megszólalt. Ezúttal nem Nathan volt az. A kijelzőn Arthur Pendelton neve villogott – a Pendelton Capital alapítója, a kilencvenmilliós befektetési kör vezetője.

Ránéztem Rebeccára.

– Vedd fel – bólintott a barátnőm. – Tedd kihangosítóra.

Megnyomtam a zöld gombot.

– Claire? – szólt bele a mély, tekintélyt parancsoló hang. Pendelton hatvanas éveiben járó veterán volt, aki nem a finomkodásáról volt híres a Wall Streeten.

– Jó reggelt, Pendelton úr – válaszoltam hűvösen.

– Kérlek, hívj Arthur-nak. Nem fogom szépíteni a helyzetet: a tegnap esti jelenet után Victoria és Nathan három órán át próbáltak meggyőzni arról, hogy csupán egy sértett ex-menyasszony hisztijéről van szó, aki jogilag megalapozatlan dolgokat állít. De én nem tegnap jöttem a falvédőről. Az ügyvédi irodám ma reggel hatkor elkezdte átvilágítani a letéti dokumentumokat. Claire… igaz, amit a bálteremben mondtál a szabadalmakról?

– Minden egyes szava, Arthur. A szabadalmak az én nevemen vannak. A licencszerződés hatvan nap múlva lejár. Megújítási kötelezettségem nincs, és a jelenlegi feltételek mellett nem is áll szándékomban megújítani.

A vonal másik végén hosszú másodpercekig csend volt. Hallani lehetett egy papír zizzenését.

– Tudod, mekkora bajban van a cég, ha ez igaz? – kérdezte Pendelton.

– Pontosan tudom – feleltem. – A Mass General kórházlánccal kötött harmincöt millió dolláros szállítási szerződés specifikációi szigorúan a második szabadalmam bio-film bontó technológiájára épülnek. Ha a Cole MedTech nem rendelkezik a jogokkal, a gyártás illegálissá válik, a kórház felbontja a szerződést a szállítási határidő lejárta után, a kötbér pedig azonnal csődbe viszi a vállalkozást.

– Nathan tegnap este azt mondta nekem, hogy az áttervezés gyorsan megoldható.

Elmosolyodtam, bár ő nem láthatta.

– Nathan egy értékesítő, Arthur, nem mérnök. A rendszer áttervezése alternatív technológiára minimum tizennyolc hónap kemény fejlesztés. Utána jön az FDA újbóli engedélyeztetési eljárása, ami újabb tizenkét hónap. És a klinikai tesztek. Ha leállítják a gyártást, a cégnek két hónapon belül befellegzett.

Pendelton mélyet sóhajtott.

– Ma délután kettőkor rendkívüli egyeztetés lesz a jogi képviselőkkel az irodánkban. Nathan és Victoria is ott lesznek. Szeretném, ha te és a jogi képviselőd is eljönnétek.

– Ott leszünk – mondtam. – De tegye világossá Nathan számára: ha nem a tényekről akar beszélni, a tárgyalást öt perc után elhagyjuk.

– Megértettem, Claire. Ott találkozunk.

A Pendelton Capital tárgyalóterme a bostoni Financial District harminckettedik emeletén volt. Az üvegfalakon keresztül a kikötő fagyos, szürke vize látszott. Az asztal egyik oldalán Nathan és Victoria ültek, mellette a cég vezető jogásza, egy David Ross nevű, láthatóan kimerült férfi, akinek a szeme alatti sötét karikák arról árulkodtak, hogy egész éjjel a szerződéseket bújta.

Nathan nem viselte a szmokingot. Gyűrött ingben, meglazított nyakkendővel ült, de a tekintetében még mindig ott bujkált az a mérgező arrogancia, amivel tegnap próbált eltiporni. A karján ott csillogott a Rolex Daytona, amit a harmincadik születésnapjára vettem neki az első közös bónuszunkból.