Marina a konyhaasztalnál ült, és a papírokat pakolta át az egyik kupacból a másikba. Lakáshitel-törlesztési bizonylatok, fizetési ütemezések, bankkivonatok – hét év élete, vékony papírlapokba sűrítve. E lapok mindegyike álmatlan estékbe és nehéz döntésekbe került neki.

Dmitrij belépett a konyhába, vizet töltött magának, és a hűtőszekrényhez támaszkodva a telefonját böngészte.

– Dimma – szólította meg Marina halkan. – Ülj le egy percre. Meg kell beszélnünk az augusztusi törlesztőt. Az összeg kicsit több a szokásosnál, a bank átszámította a kamatot.

– Ühüm – nem emelte fel a tekintetét. – Úgyis te intézel mindent magad. Minek, hogy én is belefolyjak?

– Azért, mert együtt élünk. Azt akarom, hogy legalább tudd, mennyi megy el havonta.

– Marin, komolyan. Te vetted a nevedre, te fizeted, te döntesz. Mi értelme lenne, hogy ebbe én is beleüssek az orrom? Megbízom benned.

Marina letette a tollat, és ránézett. A bizalom szép szó. De valamiért nem tiszteletként csengett, hanem engedélyként arra, hogy az egész terhet egyedül cipelje.

 

– Nem kérem, hogy fizess – mondta lágyan. – Azt kérem, hogy vegyél részt benne. Legalább szóval. Legalább figyelemmel.

– Részt veszek. Itt élek, nem? – Dmitrij végül zsebre vágta a telefonját. – Ideslušaj, ne kezdd. Nehéz napom volt, füstbe ment a megrendelés, a ügyfél meggondolta magát.

– Sajnálom. Tényleg. De ez nem ok arra, hogy teljesen kizárd magad mindabból, ami az otthonunkra tartozik.

A férfi megvonta a vállát, és kiment. Marina tekintetével kísérte, felsóhajtott, és újra a bizonylatokhoz nyúlt. Türelem. Hitt abban, hogy előbb-utóbb felnő, és közös ügyként kezdi el felfogni az életüket.

Este felhívta a barátnőjét, Nasztyát, akivel még az egyetemi éveik óta barátkoztak. Nasztya mindigeneszt őszintén beszélt, mindenféle csomagolópapír nélkül.

– Nasztya, mondd meg őszintén, én vagyok túl akadékoskodó?

– Te? Akadékoskodó? Marin, te hét éve cipeled a nyakadon a hitelt, a háztartást, és még arra is próbálod rávenni, hogy emberi módon beszélgessen veled. Ez nem akadékoskodás, ez szentség.

– Nem rossz ember. Csak nem találja a helyét. Hol ez van, hol az. Hiszem, hogy minden helyreáll.

– Hidd csak. Csak amíg te hiszel, a lakás mégis kinek a nevén van?

– Az enyémen. Az önerő pedig a megtakarításom. Négy évig spóroltam még a házasság előtt.

– Na, ezt ne felejtsd el. Csak a biztonság kedvéért.

Marina akkor legyintett. Micsoda „biztonság kedvéért”? Hiszen szeretik egymást. Vagy legalábbis annyira megszokták egymást, hogy ezt már nehéz megkülönböztetni a szerelemtől.

A telefon szombat reggel csörrent meg. Dmitrij hosszan beszélt a telefonon a szobában, behajtott ajtó mögött. Marina csak foszlányokat hallott: „Igen, persze… Ne aggódj… Mindent elintézek…”

Amikor kilépett, az arca egyszerre volt határozott és bűntudatos. Ilyen kifejezés azoknak az embereknek az arcán szokott lenni, akik már döntöttek ketten helyett, de még nem találták ki, hogyan is tálalják.

– Marin, ülj le.

– Ülök.

– Anya eladta a házat.

– Melyik házat? Kalugában?

– Igen. Az egyetlent. Eladta. És most nincs hol laknia.

Marina lassan letette a csészét az asztalra. Galina Petrovna kiszámíthatatlan asszony. A hét év ismeretség óvatosságra tanította Marinát.

– És mit tervez?

– Ideköltözik hozzánk. Ideiglenesen. Amíg nem talál valamit.

– Hozzánk? Egy két szobás lakásba, amit a lakáshitelből én fizetek?

– Marin, ő az anyám. Nincs hová mennie. Nem mondhatok nemet.

– És megkérdeztél engem? Ez az én otthonom, Dmitrij. Jogi és ténybeli értelemben is. Átgondoltad egyáltalán, mielőtt ígértél?

– Mi különbség van abban, hogy kié a ház? Házasok vagyunk. Hát nem közös?

– Nem. Nem közös. A lakás az én nevemen van. Az önerő az én pénzem. A törlesztőrészletek az én pénzem. Te hét év alatt egyszer sem fizettél be egyetlen teljes részletet sem. Nem közös, Dima. Az enyém.

A férfi hátrárat, mintha szavakkal ütötte volna meg. Aztán összehúzta a szemét.

– Hát ilyen vagy te, szóval. Minden egyes fillért kiszámolsz.

– Nem. Nem számoltam. Hét évig nem számoltam. De most, úgy látszik, muszáj lesz.

– Ő az anyám, Marina. Idős ember. Hatvanhárom éves. Hova menjen?

– Pénze van a ház eladásából. Bérelhet lakást. Vehet valami kisebbet. Rengeteg lehetőség van.

– Egyszerűen nem akarsz segíteni. Mindig is kedvetlen voltál vele szemben.

– Normálisan viszonyultam hozzá, amíg el nem kezdett minden családi vacsorán „karrieristának” nevezni.

Dmitrij elhallgatott. Aztán kipréselte magából:

– Rendben. Akkor a következő a helyzet. Költözz át addig az anyádhoz. Pár hónapra. Amíg minden elsimul.

Marina megdermedt. Bármire számított – könyörgésre, könnyekre, nyomásgyakorlásra. De erre nem. Arra nem, hogy elzavarják a saját otthonából.

– Ismételd meg – mondta halkan.

– Lakhatsz az édesanyádnál. Ideiglenesen. Anya meg itt lakik. Mindenkinek kényelmes lesz.

– Mindenkinek, csak nekem nem.

– Marin, ne dramatizáld túl.

– Most kérted meg a lakás tulajdonosát, hogy hagyja el a saját otthonát, hogy helyet csináljon egy idegen embernek. És én „dramatizálom”?

– Ő nem idegen ember! Ő az édesanyám!

– Én meg a feleséged vagyok! És ez az én otthonom! Vagy neked ez csak üres szó?