– A családunkban hamarosan MEGY EGY ÚJABB baba is érkezik.
De az, amit az apja ezután tett, minden jelenlévőt elhallgattatott.
A házasságunk mind a tíz évében meg voltam győződve arról, hogy Andrással boldog család vagyunk.
Még abban az öt évben is hittem ebben, amíg meddőségi kezelésekre jártam.
Végtelen vizsgálatok.
Elemzések.
Eljárások.
Hormonterápia.
Remény minden egyes próbálkozás után.
És könnyek, amikor a következő kísérlet sem vezetett eredményre.
András mindig azt hajtogatta:
– Megbirkózunk vele. Együtt.
És hittem neki.
Amikor pedig végül megláttam a két csíkot a teszten, sírtam a boldogságtól.
Mindketten sírtunk.
Akkor még legalább biztos voltam benne, hogy az ő könnyei is őszinték voltak.
A terhesség nem volt könnyű számomra.
De kibírtam.
És végül megszültem egy egészséges kisfiút.
A fiunkat.
Amikor először hallottam a sírását, úgy tűnt, az 5 évnyi küzdelem megért ezt az egyetlen pillanatot.
Szülés után visszajelentettek a kórterembe, hogy kicsit pihenhessek.
Kimerültem.
Minden porcikám fájt.
De amikor a nővér behozta a fiamat, és mellém fektette, elfelejtettem a fájdalmat.
Kicsi volt.
Meleg.
Komoly.
Megérintettem az ujjammal a pici tenyerét, ő pedig azonnal megszorította.
Sírva fakadtam.
– Szia, Maximka – súgtam. – Olyan régóta vártunk rád.
Szinte azonnal elkezdtek érkezni a rokonok.
Anyu.
András szülei.
A legközelebbi hozzátartozók.
Mindenki látni akarta a babát.
A apósom, Petr Ivanovics, az ágy mellett állt, és úgy nézett az unokájára, mintha a világ legnagyobb csodája lenne előttük.
– Na, kisbetyár – mondta halkan –, végre megérkeztél.
A kórteremben nevetgéltek.
Gratuláltak nekem.
Fotózták Maximkát.
Valaki virágot hozott.
Valaki már azon vitatkozott, hogy kire hasonlít jobban.
Kimerült voltam, de boldog.
Aztán az ajtó kinyílt.
Belépett András.
Ösztönösen elmosolyodtam.
– Végül…
És elhallgattam.
Mert nem volt egyedül.
András egy másik nő kezét fogta.
Magas volt.
Gyönyörű.
Drága, világos ruhában.
És nagyon, de nagyon nyilvánvalóan terhes volt.
A hasát már lehetetlen volt elrejteni.
Csend lett a kórteremben.
Annyira, hogy hallottam az ágyam melletti monitor sípolását.
A tekintetem a hasáról András kezére vándorolt.
Az ujjaik össze voltak fonódva.
– András?
Megköszörülte a torkát.
– Olena… Én… ööö… akartam neked mondani valamit.
Néztem rá.
– Mit?
A terhes nőre pillantott.
Aztán vissza rám.
– Ő Mária.
Mária alig észrevehetően elmosolyodott.
– Szia.
Nem válaszoltam semmit.
András folytatta:
– Mária is terhes.
Azt hittem, rosszul hallok.
– Mit jelent az, hogy „is”?
Mély levegőt vett.
– A gyerek az enyém.
Senki sem mozdult a kórteremben.
Ránéztem az anyósomra.
Aztán Petr Ivanovicsra.
Anyura.
Andrásra.
És megint Máriára.
– A tiéd?
– Igen.
Megcsörrent a fülem.
Később kiderült, hogy Mária a személyi edzője volt.
András hónapok óta csalt vele.
Pontosan abban az időben, amikor a szívem alatt hordtam a fiunkat.
Amíg vizsgálatokra jártam.
Amíg féltem minden szokatlan fájdalomtól.
Amíg számoltam a szülésig hátralévő heteket.
Amíg a hasamra tette a kezét, és azt mondta:
– A mi kisfiúnk.
Már volt egy másik nője.
És tőle is gyermeket várt.
A kórházi ágyon feküdtem egy órával a szülés után, és a férfit néztem, akivel tíz évet éltem le.
– Most komolyan azt mondod, hogy a szeretőd terhes?
András összeráncolta a homlokát.
– Olena…
– És tényleg idehoztad?
Mária leeresztette a szemét.
András csak megvonta a vállát.
– Nem kell drámázni.
Szavakat sem találtam.
Nem kell drámázni.
Egy órával szülés után.
Amikor kimerülten feküdtem előtte, a karomban az újszülött fiunkkal.
Elhozta hozzám a terhes szeretőjét.
És megkért, hogy ne csináljak drámát.
– Máriával leszek – folytatta. – Úgyhogy jobb mindent azonnal tisztázni. Ideje, hogy megismerkedjen a családdal.
Néztem rá.
– Most dobsz el engem?
– Nem akarom így hívni.
– Hát hogy hívod?
Fohászkodott, mintha én okoznék neki kellemetlenséget.
– A kapcsolatunk már rég megváltozott.
Éreztem, hogy anyu megérinti a vállamat.
András folytatta:
– Mária az életem része lesz. És ezáltal Maximka életének is. Felnőttként kell viselkedni.
Ránéztem a szeretőre.
Mellette állt.
Az egyik keze a hasán pihent.
És András hirtelen elmosolyodott.
Idegesen.
De elmosolyodott.
– Végül is a családunkban hamarosan újabb jövevény lesz.
Petr Ivanovics lassan felemelte a fejét.
Láttam az arcát.
És rájöttem:
Az apósom alig bírja visszafogni magát.
De András ezt nem vette észre.
Folytatta.
– Nem akarom, hogy bárki tragédiát csináljon ebből. Előfordul az ilyen. Sokan mentünk keresztül Olenával, de…
Félbeszakítottam:
– Öt év kezelés.
Elhallgatott.
– Mit?
– Öt évig kezeltettük a meddőséget.
– Tudom.
– Ott ültél mellettem, amikor az orvos azt mondta, hogy kevés az esély.
– Olena…
– Fogtad a kezem a sikertelen eljárások után.
– Ne kezdd.
– Azt mondtad, hogy csak én kellesz neked.
András hirtelen begőzölt.
– Hát mit kellett volna mondanom?
Még csendesebb lett a kórterem.
Néztem rá.
Már kezdett dühös lenni.
Mert az igazság már nem fért bele abba a szép képbe, amit nyilván idefelé menet festett le magának.
– Tudni akared az igazságot? – kérdezte.
Csendben voltam.
– Az utóbbi években nagyon megváltoztál.
Anyu hirtelen felállt.
– András, elég.
De ő nem állt meg.
– Minden a kezelés körül forgott. Aztán a terhesség körül. Abbahagytad a kinézeted ápolását.
