A ajtót a sógorom nyitott ki, és még csak fel sem ismert, hanem odavetette:
— A cseléd a hátsó udvarban van.

Az a „cseléd” az édesanyám volt.

De elfelejtettek egy fontos dolgot.

A ház iratai még mindig nálam voltak.

Így este kilencre már tudtam, hogy mit fogok tenni.

Julian felülről lefelé végigmért, mintha rossz címre jöttem volna.

Éppen most tértem vissza Ukrajnába hatévi dubaji munka után. Kimerült voltam az utazástól, és egy Kijev közeli ház verandáján álltam, amit két évvel ezelőtt vásároltam az édesanyámnak körülbelül huszonöt millió hrivnyáért.

Julian nem ismert meg.

— Segíthetek valamit? — kérdezte, miközben egy pohár whiskyt tartott a kezében.

Drága selyemköntöst viselt, amely hanyagul ki volt gombolva a nyakánál.

 

— Nem veszünk semmit házalóktól, és jótékonykodással sem foglalkozunk.

— Mártához jöttem.

A szája széke száraz mosolyra húzódott.

— Ha takarításról van szó, a cseléd a hátsó udvarban van.

Egy pillanatra úgy tűnt, rosszul hallottam.

De hozzátette:
— Csak siessen. Hétszer vendégeink lesznek.

És az arcom előtt egyszerűen becsapta a nehéz bejárati ajtót.

Mozdulatlanul maradtam állni.

A fejemben csak egyetlen mondat keringett:
„A cseléd a hátsó udvarban van.”

Megkerültem a házat oldalról, és a kert felé indultam.

És akkor megláttam őt.

A hatvankét éves édesanyám térdelt a forró kőteraszon. Mellette volt egy vödör szappanos víz.

Egy több mérettel nagyobb, régi ruha lógott rajta, a kezei pedig vörösek voltak attól, hogy a nyári konyha felületeiről vakarta a zsírt.

— Anya.

Megdermedt.

A kefe kicsúszott az ujjaiból, és a vödörbe esett.

— Natasa?

Anya megpróbált felállni, de a lábai megroggyantak.

Odarohantam hozzá, és hónalj alatt elkapta.

— Kicsi lányom — suttogta. — Visszatértél…

Szorosan átöleltem.

Aztán a térdére néztem.

A vörös kezeire.

A régi ruhára, ami lekonyult a lesoványodott testén.

— Mi történik itt?

Anya leeresztette a tekintetét.

— Miért takarítod ezt? — kérdeztem. — Miért nevezett téged Julian cselédnek?

És akkor sírva fakadt.

Két évvel ezelőtt, amikor még külföldön fejeztem be a szerződésemet, a saját pénzemen vettem ezt a házat.

A teljes összeget azonnal kifizettem.

Csak egyetlen dologra vágytam: hogy anyának soha többé ne kelljen aggódnia az albérlet, a hitelek vagy az idős kori lakhatása miatt.

Emellett havonta körülbelül százhúszezer hrivnyát utaltam neki – a rezsire, élelmiszerre, gyógyszerekre és a normális életre.

A testvéremnek, Krisztinának és a férjének, Juliannak csak néhány hétig kellett volna a ház vendégrészében lakniuk.

Legalábbis ezt mondták nekem.

Nem költöztek el.

Anya elmesélte, hogy először Krisztina és Julian elfoglalták az egyik vendégszobát.

Aztán átköltöztek a főhálószobába.

Fokozatosan úgy kezdtek viselkedni, mintha az övék lenne a ház.

Végül rávették anyát, hogy adja át nekik a bankkártyákat, amelyekre a havonta utalt pénz érkezett.

Amikor külföldről telefonáltam, anya rámosolygott a kamerára, és azt mondta, minden rendben.

— Miért nem mondtál nekem semmit?

Megtörölte a könnyeit a csuklójával.

— Azt mondták, hogy ha zavarlak téged, te felbosszantod magad, és eladod a házat. Azt mondták, hogy akkor egyáltalán nem lesz hol laknom.

Ránéztem, és nem hittem el.

— És te elhitted nekik?

— Csak azt akartam, hogy a család együtt maradjon — mondta halkan anya.

Felkaptam a kefét, és messzire elhajítottam a gyepre.

— Többé nem fogsz itt térdelni.

Olyan nyugodtan mondtam ezt, hogy anya teljesen más szemmel nézett rám.

Aztán megfogtam a kezét.

És a terasz ajtaján keresztül együtt mentünk be a házba.

Krisztina elterült a nappali kanapéján, és a telefonját nyomkodta.

Julian a házi bár mellett állt, és éppen egy újabb adag whiskyt töltött magának.

Krisztina emelte fel először a fejét.

Az arca azonnal megváltozott.

— Natasa?

Julian megdermedt.

— Mit keresel itt? — kérdezte a testvérem. — Azt mondtad, hogy csak jövő hónapban jössz vissza.

Julian hol rólunk, hol rólam vette le a tekintetét.

És hirtelen megértette.

— Várj csak… Te vagy az a dubaji testvér?

Még néhány lépést tettem a szoba belseje felé.

— Én vagyok ennek a háznak a tulajdonosa.

Csend borult a szobára.

— És az imént hallottam, amint cselédnek nevezted az édesanyámat.

Julian idegesen elnevette magát, és megigazította a köntösét.

— Kiforgattad a szavaimat a kontextusból.

— Tényleg?

— Csak vicceltem. Az édesanyád szereti, ha van mivel elfoglalnia magát. Jó neki, ha van munkája. Hogy hasznosnak érezze magát.

Csak bámultam rá.

— Harminc percetek van, hogy összegyűjtsétek a személyes holmiteokat, és elmenjetek.

Krisztina azonnal felpattant a kanapéról.

— Ezt nem teheted meg!

— Most tettem meg.

— Két éve élünk itt! — kiáltotta. — Anya engedte meg, hogy maradjunk. Ez a mi otthonunk is!

Julian mellé állt.

Most már sokkal magabiztosabbnak tűnt.

— Igaza van — mondta. — Gyakorlatilag életvitelszerűen itt lakunk. Nem jelenhetsz meg hat év távollét után, és tehetsz ki embereket az utcára a megfelelő eljárás nélkül.

Lassan belekortyolt a whiskybe.

— Úgyhogy nyugodj meg, vegyél ki egy szobát egy szállodában, holnap meg mindent megbeszélünk, mint a felnőttek.

Anya ujjai szorosabban szorították a kezemet.

Julian a hallgatásomat bizonytalanságnak vélte.

És elmosolyodott.

Ez volt a hibája.

Az órámra néztem.

16:30.