– Anyu, ez téged illet megj, jogosan – mondta ünnepélyesen, mintha csak valami különleges érdemért járó díjat adna át, az újdonsült törvényes férjem, Viktor.
Pontos kis kupacba süllyesztette az ajándékborítékokat az anyósa feneketlen gobeltáskájába.
Megdermedtem egy desszertvillával a kezemben. Az Astoria étterem kis bankett-terme a maga meghitt életét élte. A pincérek csendben szedték el a tányérokat a főétel után, a hangszórókból zavartalanul muzsikált a jazz, huszonöt legközelebbi vendégünk pedig ellazulva kávézott és teázott a torta mellett. Csak a mi fő asztalunknál ment valamilyen alternatív könyvelés.
Viktor, egy negyvennyolc éves ajtóbeépítő mester, akihez a balgaságodnál fogva pontosan öt órával ezelőtt mentem feleségül, háttal állt a teremnek. Az édesanyja, Ljudmila Szemjonovna, egy hetvenegy éves, a kerületi önkormányzat volt főkönyvelőjének éles tekintetű asszonya, ügyesen kinyitotta a táskáját, amelyre egy szomorú mopsz volt hímezve. A borítékok – duvadtak, vékonyak, fehérek és könnyelmű rózsákosak – szófogadóan eltűntek a táskája mélyén.
– Viktor, mi történt most? – letettem a villát a tányér szélére.
A hangom ugyanolyan egyenletesen szólt, mint egy időjárás-jelentő bemondóé, aki közeledő viharra figyelmeztet.
A drága férjem megfordult. A szemében az a leereszkedő magabiztosság csillogott, amellyel egy tapasztalt vízvezetékszerelő néz a csöpögő csapra, mielőtt hármas árat mondana.
– Olja, ne kezdd már – paskolta meg leereszkedően a vállamat. – Anyuval már tegnap mindent megbeszéltünk. Ezek az eszközök Ljudmila Szemjonovnánál maradnak.
– Elképesztő hír. És miért nem tudott erről az úgynevezett „mi” másik fele? – ránéztem az anyósra.
Ljudmila Szemjonovna sietve húzta be a cipzárt a táskáján, de a kocsizár elakadt a kanyarban, és a nyugdíjas néni vadul rángatta öreg, de erős ujjaival.
– Olenka, drágám – kezdte édes hangocskán az anyós, békén hagyva a cipzárt, és a melle köré szorítva a táskát, mint a legnagyobb kincset. – Vityenka az egyetlenem. Az egész életemet odaadtam neki. Nem aludtam éjszakákig, amikor ötödik osztályos korában mumpszos volt. Fizettem a matematika magántanárokat, hogy elvégezze a szakmunkásképzőt. Hát ezek hatalmas befektetések! Most meg elmegy egy másik családba. Tekintsd ezt az én törvényes kárpótlásomnak a felnevelt sasért. Úgy mondhatnám, az anyai idegek amortizációja.
A beszerzési osztályon eltöltött tizenöt év arra tanított meg, hogy tökéletesen egyeztessem a mérleget. De most a logika recsegett-ropogott a varratok mentén.
– Ljudmila Szemjonovna – hajoltam közelebb hozzá. – A maguk sasa az én saját három szobás lakásomba költözik be. A szerszámait meg a három melegítőjét már kedden áthozta hozzám. A bankettet pontosan felesben fizettük, egy kopejkáig. A mai rendezvénybe beletolt anyagi hozzájárulásuk nulla. Még a frizuráját is az én fodrászomnál csináltatta az én költségemre. Milyen fene apropójú amortizációról beszél?
Viktor összeráncolta a homlokát. A családfej fenséges imázsa repedezni kezdett.
– Olja, halkabban! – sziszegte dühösen, hátrapillantva a vendégekre. – Mi van, papírok miatt akarsz botrányt csinálni a saját esküvőiden? A feleségnek támogatnia kell a férjét. Én hoztam meg a döntést. A pénz anyunak megy az erkély felújítására és a jesszentuki szanatóriumba. Megérdemelte! Nekünk meg megkeresem a betevőt. Jövő héten három beltéri ajtó beépítési munkám is van. Később mindent visszafizetek. Fokozatosan.
– Visszafizetsz? – elmosolyodtam. – Vagyis te most veszed az összes közös ajándéktőkét, odaadod az anyukádnak, aztán azt tervezed, hogy visszafizeted nekem a saját felemet a családi büdzsénkből? Zseniális séma. A pénzügyi piramisok megalkotói zokognak a irigységtől.
– Jaj, de kicsinyesek vagyunk! – horkant fel Ljudmila Szemjonovna, megigazítva a mellén a brossot. – Nem vártam ezt tőled, Olenka. Mintha felnőtt nő lennél, negyvenöt éves, második házasság, örülni kéne, hogy egy ilyen dolgos pasit sikerült behúznod. Te meg a kopejkákat számolgatod. Úri családoknál egyáltalán nem szokás a férjtől megkérdezni, hová osztja be az eszközöket!
Jobbra tőlem helyeslően felhorkant a barátnőm és kolléganőm, Szvetka. Régóta hallgatta a párbeszédünket, letéve az eklerjét. Szvetka imádta, amikor bekapcsoltam a „szigorú tárgyaló” üzemmódot, és most láthatóan előre élvezte a műsort.
– Ljudmila Szemjonovna, az úri családok nem a pénzalapok titkos elsajátításával kezdik a történetüket – válaszoltam nyugodtan. – Vitya, vedd ki a borítékokat anyu táskájából. Pontosan most.
Viktor csípőre tett kézzel állt. A melle büszkén feszült az asztal fölött. Láthatóan úgy döntött, hogy tekintéllyel nyom el.
– Senki sem fog semmit kivenni – jelentette ki hangosan, igyekezve falkavezérként hatni, de az izgalomtól áruló módon elcsuklott a hangja. – Te a feleségem vagy. Szót kell fogadnod. Azt mondtam – anyué a megtakarítás. Ennyi, a téma lezárva. Ne rontsd el az emberek ünnepét. Menj, táncolj.
Ránéztem. Figyelmesen, mint egy hibás irodabútor-szállítmányra. Tegnap még megbízható, egyszerű pasinak tűnt, akivel kényelmesen meg lehet öregedni, sorozatokat nézni és saslikot sütni a dácsán. Ma egy fontos úr állt előttem, aki szentül hitte, hogy a útlevélbe ütött pecsét jogot ad neki a forrásaimmal rendelkezni.
– Jó, Vitya. Nem rontom el az emberek ünnepét – kecsesen felkeltem a székemről.
Viktor győztesen elmosolyodott, és rákacsintott az anyjára. Ljudmila Szemjonovna öntelten kihúzta magát, szorosabban fogva a mopszos táska füleit. Mindketten arra jutottak, hogy behódoltam. Hogy egy negyvenöt éves nő annyira fél a magánytól, hogy bármilyen húzást eltűr, csak lógjon valami nadrág a széken mellette.
