Galina egy idegen üzenetet vett észre a lánya régi tabletjén, de a férjének egyetlen szót sem szólt. Csendben megsütötte a húsos pitét, megterítette az asztalt az anyósa jubileumára, és meghívta rá azt a személyt, akire ott senki sem számított.

Galina áttette a sótartót az asztal bal széléről a jobbra, és észrevette, hogy ezt már harmadszor teszi meg. Igor ezt nem látta. A telefonján pörgette a híreket, és a kolbászos szendvicsét rágcsálta.

— Miért nem eszel? — kérdezte anélkül, hogy felemelte volna a fejét.
— Eszem.
— Hozzá sem nyúltál a teádhoz.

Megragadta a bögrét. Fehér volt, lecsorbult füllel, amit Igor mindig megígért, hogy kidob, de sosem dobott ki. A tea már akkor kihűlt, amikor még a tűzhely mellett állt, és nézte, ahogy az ablakpárkányon kiolvad a jég az ablakkeretek között.

— Figyelj, ma későn jövök — mondta a férfi, és felállt. — Negyedéves zárás van, tudod te is.
— Tudom.
— Ne várj a vacsorával.
— Nem fogok.

Megcsókolta a nő fejét, valahol a választéka mellett, és kiment az előszobába. Bevágódott az ajtó. A lift felzúgott, ahogy a hetedik emeleten mindig szokott, mintha csak panaszkodna.

Galina ült még egy percig. Aztán felállt, elvette az asztalról a férfi tányérját, és azonnal elmosogatta, nem hagyta a mosogatóban. Furcsa szokás egy olyan embertől, akiben belül már elmozdult valami.

Ez az elmozdulás előző nap történt. Még csak nem is a mellkasában, hanem mélyebben.

 

Minden Alla tabletjével kezdődött. Ez egy régi, a képernyő sarkán megrepedt készülék volt, amit a lányuk még nyáron dobott fel a gardrób felső polcára. Galina a karácsonyfadíszek dobozáért nyúlt fel oda, mert véleménye szerint februárban volt a legalkalmasabb az idő a felső polcok rendbetételére — pont akkor, amikor a leginkább egy helyben szeretne ülni az ember. A tablet a fényfüzér alatt feküdt. Bekapcsolta, hogy megnézze, nem maradtak-e rajta Alla okleveleinek beszkennelt példányai. A képernyő felvillant, életre kelt, és kiadott egy adag értesítést, amelyek hónapok óta gyűltek.

Az egyik nem Alláé volt.

A tabletet valamikor együtt, az egész család közösen állította be egy estén, és Igor sietségében a saját e-mail címét adta meg rajta. Aztán megfeledkeztek róla, de a fiók aktív maradt. A felhő csendben húzott át mindent a férj telefonjáról: fényképeket, jegyzeteket, továbbított nyugtákat.

Galina megnyitotta a „Legutóbbiak” mappát.

Az első kép egy nyugta volt egy Szadovaja utcai étteremből. Két pohár bor, tatárbicske, desszert két személyre. Dátum: múlt csütörtök, amikor Igor a „leltározás” miatt késett.

A második kép egy szelfi volt. Egy harmincöt év körüli, hosszú, gesztenyebarna hajú nő nevetett a lift tükrébe. Mellette, a kép szélén egy kéz látszott a jól ismert világos ingben, feltűrt ingujjal. Anyajegy a csuklón. Ugyanaz a kicsi, barna anyajegy, amit Galina húsz évvel ezelőtt csókolgatott, amikor még egy bérelt szobában éltek.

A zsigeriben érezte. Még mielőtt megnyitotta volna a levelezést.

A jegyzetek között találta meg. Igor munkaközi feljegyzésekként vezette őket, de a „tonert rendelni” és a „felhívni az adóhivatalt” sorok között olyan mondatok álltak, amiktől Galinának kiszáradt a szája. „N. holnap a szokásos módon?” „Nem tudok, anyám telefonál.” „Megígérted, hogy elmondod neki a jubileum előtt.”

A jubileum előtt. Háromszor olvasta át ezt a szót.

Zinaida Petrovna, az anyósa, február végén töltötte be a hatvanötöt. Szilveszter óta erről beszéltek: hol ünnepeljenek, kit hívjanak meg, milyen ruhát varrassanak. Az anyósa már ki is nézett egy termet a „Berjozka” kávézóban, és mindenkinek kihirdette, hogy a fiának negyven főre kell megteríttetnie az asztalt.

A jegyzetekben több mint száz üzenet volt. Galina megszámlálta. Pontosan száztizenkettő, ha nem számoljuk a törölteket.

Nem sírt el magát. Félretette a tabletet az asztal szélére, pontosan oda, ahol eddig feküdt, és kiment a konyhába kenyeret vágni. A kenyér vékony lett, szinte átlátszó, mint az édesanyjánál. Szokás azokból az időkből, amikor még nem volt belőle elég.

Este megjött Alla az iskolából. Tizennégy éves volt, sovány, fogszabályzós, amit szégyellt, ezért csak a szemével mosolygott. Ledobta a hátizsákot a folyosón.

— Anya, van valami ennivaló?
— Leves a hűtőben. Melegítsd fel.
— Olyan furcsa vagy.
— Olyan vagyok, mint mindig.
— Hát, pedig úgy tűnik — mondta Alla, és kiment a konyhába.

Galina hallgatta, ahogy zörög a lábas fedője. Hallgatta, és azon gondolkodott: hány dolog attól, amit ő megszokottnak hitt, nem volt már régóta megszokott.

A nővére, Szvetlana, a második csörgésre felvette a telefont. A hangja hangos volt és határozott: igazgatóhelyettesként dolgozott, és úgy beszélt, mintha mindig az díszteremben állna a tömeg előtt.

— Galka, mi történt? Soha nem telefonálsz hétköznap.
— Mindjárt mondom. Csak ne kiabálj.
— Én? Mikor kiabáltam én?
— Mindig.
— Jó. Mondd.

Galina elmondta. Röviden, részletek nélkül, ahogyan egy telefonszámot diktál az ember. A szünet a vonal másik végén olyan sokáig tartott, hogy ellenőrizte, nem megszakadt-e a hívás.

— Megölöm — mondta végül Szvetlana. — Még ma. Fogom a nyújtófát, és odamegyek.
— Nem kell nyújtófa.
— Hát akkor mi kell? Mondd meg nekem, mi kell neked?