2 | Egy ház hét új hanggal Négy hosszú, kísértetiesen néma hónap után először fordult elő, hogy Elijah Thornton viharvert, évszázados gerendákból épült parasztházának éjszakai atmoszféráját nem a süketítő csend uralta.

E szavak hallatán Elijah nem várt tovább. Ahogy az utolsó fénysugarak is eltűntek a horizontról, és a szürkület haláltusáját vívta, módszeresen végigjárta a hatalmas birtok minden szegletét. Kétszer is ellenőrizte a masszív fakapukat, a pajtát és a fatároló fészer minden rését. A hátsó kerítésnél, a friss, érintetlen hórétegben valami megfagyasztotta a vért az ereiben: mély, határozott nyomok vágódtak a hóba. Robusztus, sárral szennyezett csizmák nyomai voltak, túlságosan is hatalmasak ahhoz, hogy a gyerekek közül bárkié lehessenek. A nyomok egyértelmű, céltudatos vonalban vezettek a ház háta mögé, és pont a konyha falánál, az ablak alatt értek véget. Valaki az éjszaka folyamán, talán amíg ők vacsoráztak, olyan közel állt a házhoz, hogy a lélegzete párája a tiszta ablaküveget érte, miközben befelé kémlelt. Elijah, pulzusának lüktetését hallva a fülében, követte az eltávolodó nyomokat egészen a sötét istállóig, ahol azok hirtelen lópata-nyomokkal olvadtak egybe, majd sebesen észak felé vették az irányt, eltűnve a fák sűrűjében.

Nem habozott egy másodpercet sem. Azonnal bement, és felébresztette leghűségesebb béresét, Isaiah Cole-t. A férfi viharvert, szikár alakja már hat hosszú éve szolgálta a rancsot kifogástalanul, és pontosan, ösztönösen tudta, mikor van az a pillanat, amikor a csend aranyat ér, és a felesleges kérdések csak az időt rabolják. Elijah egy gondosan lezárt, viasszal megpecsételt üzenetet bízott rá, amelyet egyenesen a városi seriffnek kellett kézbesítenie, a lehető leggyorsabb lovon. Isaiah csak bólintott, felpattant a nyeregbe, és megesküdött, hogy még éjfél előtt, az árnyékok védelmében visszatér a válasszal. Miután a lódobogás elhalt a távolban, Elijah beteges alapossággal, másodszor is végigellenőrzött minden egyes fém reteszt, zárat és kallantyút a házban. Az ujjai rácsukódtak egy vaskos, nehéz tölgyfa hasábra, amit a hátsó ajtó mellé készített be; nem is annyira azért, mert komolyan hitte, hogy egy fadarab megvédheti őket egy felfegyverzett támadástól, hanem sokkal inkább azért, mert a nyers fa súlya a kezében kézzelfogható, pszichológiai megnyugvást nyújtott a közelgő sötétséggel szemben.

Körülbelül este tíz óra lehetett, az óra ingája épp csak lengett, amikor egy éles, csattanó hang tépte szét a csendet. Egy kavics csapódott a konyha vastag ablaküvegének, ami bár nem tört be, a hangja úgy szólt a csendes házban, mint egy puskalövés. Az emeleten az addig mocorgó gyerekek egy szempillantás alatt, kővé dermedve némultak el. Elijah azonnal, egyetlen gyors mozdulattal eloltotta a pislákoló asztali lámpát, sötétségbe borítva a szobát, majd a falhoz lapulva, oldalazva, a sötétből óvakodott az ablakhoz. Kint a hideg párkányon, pontosan az üveg előtt, egy durva, szürke kődarabbal leszorítva egy gondosan, élek mentén összehajtogatott fehér papírlap hevert. Elijah kinyitotta az ablakot, felkapta a papírt, és a hold sápadt fényénél kisimította. A papíron hét név szerepelt. Mind a hét név hibátlan, tökéletes helyesírással, félelmetes, klinikai pontossággal felsorolva, és ami a legborzongatóbb: hajszálpontosan a gyerekek életkora szerinti csökkenő sorrendben.

A névsor alatt, elegáns, kimért, majdhogynem művészi kalligráfiával, egyetlen, jéghideg mondat állt:

ADJA VISSZA A JOGOS TULAJDONT, MIELŐTT VALAKINEK KOMOLY BAJA ESIK.

Elijah lassan, mélyet lélegezve felnézett a papírból, és tekintetével a sötét, fenyegetően magasodó fák vonalát pásztázta. A holdfényes, ezüstös táj kihalt volt. Nem látott a távolban vágtató lovast, nem imbolygott sehol egy eláruló viharlámpa sárga fénye, a kavargó, hulló havon kívül semmi, de semmi nem mozdult a kinti világban. De az ablak hideg, sötét üvegében, egy múló pillanatra, meglátta a saját tükörképét: egy megfáradt, mély ráncokkal barázdált arcú, sokat szenvedett özvegyember nézett vissza rá, egy férfi, akinek abban a pillanatban sokkal, de sokkal több veszítenivalója volt, mint amit valaha is el tudott volna képzelni magának azután, hogy Margaret elment.

A fenyegető, baljós üzenetet némán, határozott mozdulattal a masszív tölgyfa íróasztal legalsó fiókjába süllyesztette, közvetlenül az újságkivágás mellé. Odafentről, a feszült csendben meghallotta, ahogy a kis Lucy reszkető hangon Clara nevét suttogja a sötétben, és hallotta, ahogy a nagyobbik lány azonnal, lágy, megnyugtató hangon válaszol neki. Elijah egyetlen gyufa sercegésével újra meggyújtotta a lámpát. A meleg, sárgás fény ismét beborította a teret. Lassan odasétált a falépcső aljához, leült a legalsó fokra, a puskát az ölébe fektette, és átadta magát az éjszaka virrasztásának. Bármit is hitt a kegyetlen Gideon Voss arról, hogy mi, vagy sokkal inkább ki képezi az ő elidegeníthetetlen tulajdonát, Elijah Thornton ezen a sötét, viharos éjszakán végérvényesen megértette és a saját bőrén tapasztalta meg azt az ordító, felbecsülhetetlen különbséget, ami egy puszta, hideg falakból álló ház, és egy igazi, oltalmat adó otthon között feszül.

És pontosan tudta: még mielőtt a hajnal első, erőtlen, jéghideg sugarai áttörnék a horizontot, a seriff személyesen fog megérkezni ahhoz az ajtóhoz. Olyan sötét és végzetes híreket hozva magával, amelyek fényében az asztalfiókban lapuló fenyegető üzenet szinte gyengéd, kegyes figyelmeztetésnek fog tűnni.

Kíváncsi vagy, milyen sötét titkokat hoz a hajnal, és vajon meg tudja-e védeni Elijah a hét rábízott életet a könyörtelen Gideon Vosstól? [Kattints ide a következő fejezetért, és tudd meg a folytatást!]